Hetti elballagott otthonról

Ha nem lenne papírom arról, hogy kizárólag mesterséges úton eshetek teherbe, azt hinném: újra babát várok. Ugyanis néhány napja megint képes vagyok széles mosolyból krokodilkönnyeket varázsolni, hangos sírásból kislányos vidámkodást faragni. Valahányszor ránézek a gyerekeimre, elérzékenyülök, mint egy hormontúltengéses kismama. Pedig nem érkezik az újabb gyermekáldás, nem dobog a szívem alatt egy másik életéjé, csupán szeptember elsején Hetti óvodába megy. Kedden átesünk az első nagy elengedésen…

Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy nem kellett visszarohannom dolgozni, így már három éve itthon „lógatom a lábam” Hettivel, január közepe óta Hesznával és Mirkóval kézenfogva. Örültem, hogy nem kellett bölcsibe adnom elsőszülöttünket, mert hiszem, hogy aki megteheti, maradjon otthon a gyerekével kerek három évet. Ez idő alatt sosem éreztük hiányát az ellátási-nevelési-oktatási intézményeknek, mert minden napra más-más programot szerveztem, hétfőtől vasárnapig elhagytuk a négy falat. Nem maradt ki semmi az életünkből, Hettiből egészséges, mindenféle világot látott, csillapíthatatlanul kíváncsi, pezsgő-nyüzsgő kisember csírázott. Testvérei születése után kicsit megpihentünk, de pár hét elteltével ismét útnak indultunk, immáron négyesben. Hét hónapja négyen fogjuk egymás kezét ébredéstől kora estig, amíg haza nem érkezik a mi apukánk. Ikerbabakocsival hintáztunk és homokoztunk, troliztunk és állatkerteztünk. Négy keréken és négy lábon vásároltunk, könyvtáraztunk és barátoztunk. Négyesben takarítottunk, sétáltattuk Bingót és jártunk orvoshoz. Hetti, Heszna, Mirkó és én elválaszthatatlanok voltunk napközben. A Hármak és én, az Aprók, a Nagyobbacska és én, 2H+1M meg én. A nap jelentős része csak a miénk volt. Négyünké.

Sosem szerettem óvodába járni. Hiányzott az anyukám, az apukám és az egész otthonunk. Az egyetlen jó, ami akkoriban történt velem az az volt, amikor Zita nővéremmel az udvaron végre találkozhattunk, és amikor addig ordítottam ebéd után, amíg végre a tesóm csoportszobájába, az ő ágya mellé nem tették az enyémet. Amikor pedig anya betoppant értünk munka után, az maga volt a megváltás. Erre Hetti egy éve sóvárogva figyeli az ovisokat a kerítésen kívül, alig várja, hogy legálisan lépje át a kallantyús ajtó küszöbét, és úgy emlegeti hetek óta szeptember elsejét, ahogy még a születésnapját sem. Persze tudom, hogy a kezdeti lelkesedés hamar alábbhagyhat, de mindenképpen jó jelnek veszem, hogy itthon már csak az ovis benticipőjében tud létezni, és hogy az oviszsákját precízen az ágya mellé akasztotta. Várja. Ahogyan én nem, és úgy, ahogyan én is.

Várom, hogy végre csak és kizárólag Egyszerreszülötteimmel tudjak törődni úgy, hogy közben nem kell segédkeznem a teljes Budapest-Szeged vasútvonal és harminc különféle alagút megépítésében, és hogy nem kell piros kifutót terveznem egy tucat rózsaszín póninak. Várom, hogy végre ne kelljen ikerbabakocsival száguldoznom egy suhanó bicikli után, és azt is várom, hogy amikor a Csöppek alszanak, akkor minden lelkiismeret furdalás nélkül ledőlhessek egy kicsit én is. Szeretnék egyedül lenni Nulival és Mircsivel, mert nekik is jár, ami annak idején a nővérüknek. Várom, hogy Hetti egy új világot ismerjen meg, hogy legyen még több barátja, hogy egy édes kisközösség állandó tagja legyen, hogy tovább cseperedjen, hogy messzebbre lásson, hogy más hangokat halljon, hogy több mindent tapasztaljon. Igen, várom, hogy Hetti végre óvodás legyen!

Aztán meg dehogy várom! Számomra is hihetetlen, de félek az elszakadástól. Félek, hogy a mi bátor kis Csipikénk mégis visszafordul az utolsó puszi és ölelés után. Félek, hogy nem csak én fogok sírni a lépcsőn lefelé szaladva. Félek, hogy az elválás nem csak nekem fog fájni. Félek attól, hogy reggel szomorúan megy be, délután pedig boldogan hagyja ott az ovit. Nem akarom, hogy elmenjen, hogy megbomoljon a mi nappali egységünk, nem akarom, hogy hét napból ötöt, huszonnégy órából hetet máshol és mással töltsön. Sosem volt még óvodás gyerekem, sosem töltöttem ennyi időt nélküle, ez lesz az első komolyabb elválásunk, fogalmam sincs, hogyan kell csinálni. Mit tegyek, hogy jót tegyek, mihez kezdjek, hogy jól kezdjem? Mindhárom gyerekem mancsát szorongatnám reggeltől estig, aztán estétől reggelig, a fene se akarja, hogy felnőjjenek! Hogy is kívánhatnám, hogy továbbmenjenek, hogy egy lépéssel távolabb kerüljön tőlem akár egy is! Maradjanak itt a közvetlen közelemben mindig, csüngjenek rajtam egész életükben! Közben pedig tudom: én magam vagyok az, aki repülni tanítom őket. Hettinek kissé akadozva ugyan, néha-néha bizonytalan szárnycsapásokkal, de igenis megy a dolog. Azóta segítem ebben, amióta megszületett, és elérkezett a pillanat, hogy a gondosan, szeretettel épített fészek környezeténél messzebbre merészkedjen. Immáron nélkülem. Egyedül.

Fél éve sincs, hogy a Kaáli Intézetben küszködtünk érte, de hát csak a múlt hónapban bújt világra, de még csak néhány hete tanult meg járni, tegnap előtt ült fel először a kis zöld motorjára, és tegnap még futás közben kellett pelenkáznom. Ma pedig oviba repdes? Az nem lehet, hogy ilyen gyorsan eltelt három év! És megint bőgök… Bőgök, mert valami -néhány óra múlva- örökre elmúlik. Bőgök, mert hamarosan már nem lesz az, ami eddig volt. És bőgök az örömtől, a meghatottságtól, a büszkeségtől, a féltéstől, a felelősségtől, az anyaságtól, bőgök attól, hogy egyszer, nem is olyan sokára, másik két kisutódunk kezét is el kell engednem. Ki gondolta, hogy anyaként mindenen elbőgöm majd magam?

Hetti egy cseppet sem bőg, viszont nagyon örül, picit talán meg is van hatva, de nagyon büszke magára, egy parányit azonban mégis fél, de azért próbál felelősség teljesen viselkedni, mivel szeptember elsején, az egyik legcsodálatosabb és igazán különleges fogkefe jellel a nyakában elballag itthonról egy végtelenül kedves helyre.

Édes Csipike! Két fontos mondattal engedlek izgalmas, kalandos és széles mosolyokkal, hangos kacagásokkal tarkított utadra. Az elsőt én is kaptam: apukám minden egyes nap, minden egyes óvodába vagy iskolába indulás előtt ezzel a mondattal búcsúzott el tőlünk. A másodikat már jól ismered, ez csak a tiéd és az enyém, a miénk minden egyes elalvás előtt.

„Járj szerencsével! És soha ne feledd: a kaland odaát van!”.