– Jó napot kívánok! Rella vagyok és egy számot szeretnék kérni. Magamnak.
– Rendben, és melyik legyen az?
– A harmincas. Köszönöm!
Még én is csak ízlelgetem, annyira friss az érzés, hogy jóformán el sem hiszem. Furcsa, különös, szokatlan, sőt kissé abszurd. Talán túlzás, de valósággal beleborzongok, amint kimondom a számomra még ismeretlen mondatot: harminc éves lettem. Harminc éves vagyok. És most is lúdbőrözik a hátam! De kezdjünk inkább mindent az elején. Életem egy fontos szakaszának az elején.
Amikor a húszas éveim friss és csípős hajnalán jártam, sosem értettem azokat a nőket, akik kardinális kérdést csináltak a korukból. Megmosolyogtam őket, ahogy kihúzták az alig észrevehető ráncokat az arcukon, vajon hogy néznének ki egy drága plasztikai beavatkozás után. Talány volt, vajon miért nem tudja a legtöbb nő tudomásul venni a korát anélkül, hogy vad grimaszolásba kezdene a tükör előtt. Húszévesen talán azt gondoltam: én sosem öregszem meg. Tévedtem.
Főleg azóta szalad ennyire az idő, amióta anya lettem. Vagyis háromszor olyan gyorsan idősödöm, mint egy átlag harminc éves. Reggel komolyan megijedek, ha idő előtt tükörbe nézek, most már rendszeresen sportolnom is kéne ahhoz, hogy ugyanannyi csokit ehessek meg, mint korábban, ellenben egy dekát se hízzak. A lábaim fájnak, miután kikelek az ágyból, és addig egy szót sem vagyok hajlandó kiejteni a számon, amíg nem kaptam egy nagy bögre kávét. Már csak nagyon nehezen tudok felállni a földről gyerekkel a kezemben, és házas élet helyett gondolkodás nélkül választom inkább az alvást. A legenyhébb napsütésben is képes vagyok dioptriás szemüveg helyett napszemüveget hordani, hogy még véletlenül se mélyüljenek a szarkalábaim, és a férjem hosszan tudna mesélni rigolyáim egyre bővülő soráról, amit persze ő annyira szeret bennem.
Mindezekkel együtt nyugtat a tudat, hogy még mindig megvan és rám is jön az általános iskolás egyen blúzom, lépcsőn lefele egyszerre, egy szuszra cipelem le a tízkilós Hesznát és Mirkót, és ha kell kilométereket rohanok a bicikliző Hetti után úgy, hogy közben magam előtt tolok egy hatalmas ikerbabakocsit – három kilométer után mondjuk az összeesés kerülget, de persze ennek legapróbb jelét a világért sem mutatnám. A legutóbbi érettségi találkozón azt bizonygatták a volt osztálytársaim, hogy semmit sem változtam, és a férjem szerint a temperamentumom és a lendületem csak még vonzóbb lett, amióta feleséggé és édesanyává váltam. Azért ezeket jó hallani, de amióta egyre közelebb kerülök a bűvös harminchoz, azóta figyelem magamon az időskor első jeleit. Persze hogy a rosszabbat könnyebben észreveszem, mint a jót.
Íme néhány jele annak, hogy bizony néha napján „felettem is eljár az idő vas foga”:
– a pelenka és a popsitörlő megvásárlása után egy laza mozdulattal pakolom tele „anti age” szemránckrémmel és feszesítő testápolóval a kosaram
– ha a tíz évvel fiatalabb húgommal mutatkozom az utcán, a velem egykorú férfiak már nem engem, hanem őt nézik meg, mintha ott se lennék
– a tizennégy évvel fiatalabb húgommal egykorú gimisek úgy köszönnek nekem, hogy „jó napot kívánok”, még akkor is, ha én élből letegezem őket
– többször is meggondolom, meddig maradjak egy buliban, mert tudom: nekem a reggel hajnali 6-kor kezdődik, és három édesfőnököm válogatott kínzásokban részesít pont aznap, amikor nekem épp másnap van
– amíg tíz éve gátlástalanul és büntetlenül vedeltem a vodkát pálinkával és pezsgővel, addig egy mostani bulin hűségesen szorongatok egy pohár bort egész este
– ugyanolyan vagyok, mint anya húsz évvel ezelőtt: már mindenki bent ül a kocsiban és rám vár, amikor én még csak a fogamat mosom és a blúzomat gombolom be egy kézzel. Mindig miattam késünk el mindenhonnan.
– amíg korábban valósággal sértésnek vettem, ha valahol elkérték a személyim, ma a lába nyomát is térden kúszva csókolom végig annak, aki nem akarja elhinni, hogy mennyi idős vagyok és hány gyereknek vagyok az anyukája
– ugyanazokat szajkózom a húgaimnak, mint annak idején nekem anya vagy a nagymamáim: öltözz fel rendesen, kilóg a derekad, vegyél sálat, tanulj nyelveket és utazz minél többet külföldre
– ők ugyanúgy sóhajtoznak és forgatják a szemüket, ahogyan nem rég én is tettem
– a gyerekeimet és a nővérem gyerekeit ezekkel traktálom: ne nézd közelről a tévét, edd meg a paprikát is a tányérról, mert olyan egészséges, és ami rendre bebizonyosodott, pedig sosem hittük el a nagypapámnak: “a hülyéskedésből mindig baj lesz”
– a nővéremmel való másfél órás telefonbeszélgetésünk ideje alatt körülbelül százszor hangzik el az „emlékszel!?” kérdés, felkiáltás, panasz, nosztalgikus kijelentés, valamint személyes találkozásunk alkalmával mindig talál egy ősz hajszálat a halántékomnál. Szerintem azok szőkék.
– számomra ismeretlen szavak tucatját használja a Wellhello együttes. Ugyan látom leírva a szöveget, de fogalmam sincs, mit jelent. A szinonimákról a húgaimnál érdeklődöm.
– állok a tükör előtt és nézegetem a szemráncaim. Nézegetem és számolgatom.
Hát most megkaptam: hónapok óta rossz érzésekkel gondolok a mai napra, sőt, ha hiszitek, ha nem, többször elsírtam magam, amikor szóba került, hány éves is leszek az idén. Nem akaródzik megbékélni a néhány évvel ezelőtt még büszkén leírt születési dátumommal. 1985. 09. 11. De rég is volt! Tízezer- kilencszázötven napot éltem eddig, ami nem is tűnik soknak. E néhány nap alatt rengeteg helyen megfordultam, még többen besétáltak az életembe, maradtak egy kicsit, aztán többségük továbbállt. A legszebb, legnagyszerűbb anyukám nekem van, a legjobb barátaim a három testvérem, az égen a legfényesebb csillag az én apukámé, mind a négy nagyszülőm egészséges és csodálatos, jóbarátok is elvétve akadnak, a világ legjobb pasija pedig engem vett feleségül kutyástól, mindenestől. És ami a legjobb: három iksz, három gyerek – három huncut-hangsúlyos szarkaláb húzodik a szemem alatt, ez a három gyerekemé, a többi alig észrevehető ránc pedig azért lakik rajtam, mert olyan sokat nevetek és mosolygok 🙂 Hogyne nevetnék és mosolyognék sokat? Boldog vagyok. Egy boldog harmincas. Ráadásul nem csak a húsz éveseké a világ!
Húsz ide, harminc oda, fiatalság-szérumon innen, időskori nyugdíjon túl…tulajdonképp ez is egy ugyanolyan nap, mint a többi. Semmi különös nem történik, mégis minden benne van, amit csak kívánhatnék, s épp ettől válik olyan ellenállhatatlanul kedvessé. Lerajzoltam azt a bizonyos harmadik ikszem, és úgy érzem, szépre sikerült. Nem kellett radíroznom, egyszer sem húztam át egyik vonalat sem. Lehet, hogy a külsőmön van mit kozmetikázni, de ami bennem van, az úgy jó, ahogy van. Kívül-belül nekem a legjobb. Szóljon hát az a bizonyos szám nekem, amit mindenkivel szívesen megosztok (hiszen ha a 30-at elosztjuk kettővel, az rögtön csak 15 lesz). Vagyis küldöm mindenkinek, aki szereti!
Kommentek