Minden nap van szivárvány

Ti tudtok úgy felhúzni egy gumicsizmát a saját lábatokra, hogy közben két több mint tízkilós gyerek van a kezetekben? Ti tudtok lakatot kinyitni úgy, hogy az egyik kezeteken egy táska csüng, a másikban pedig egy kilenc hónapos baba fészkelődik? Ti le tudnátok szaladni harminc lépcsőfokot több mint húsz kilós súllyal zsonglőrködve? Ti tudtok egyszerre kérdésekre válaszolni, zippzárt lehúzni és közben egy szivárványszínű kukacot felhúzni? Nem? Pedig gyerekjáték! Három-gyerek-játék…

Hetti egy kisebb völgymenet után intenzíven élvezi az óvodát és mindent, ami ezzel együtt jár. Legalább egy tucat mondókát és dalt tanult már, amit minden este előad nekünk. A „Megy a gőzös” és a „Lassan jár a csiga-biga” között elhangzik egy-egy „Kis Gofri: Én a buliváró” és egy „Meg a nézését, meg a jángását” is, de úgy vagyok vele: legyen minél szélesebb látókörű mindegyik gyerekem. Ez csak javukra válhat. (Egyébként Kis Groffó létezésére egy gyerektársaság hívta fel a figyelmem – hiába, felnőttként mindig van mit tanulnom a gyerekektől).

Kiszélesedett a világ, amióta Nagyobbacskám elballagott itthonról: a reggeli kávémat ugyan még mindig két cukor helyett két kanállal iszom, de közben legalább nem az idegesítően affektáló ZabooMafoo-t kell néznem, hanem kapcsolhatok egy hírcsatornára vagy akár egy filmtévére is. Ugyan unalmas perceim még most sincsenek, de már az egész délelőttöm kizárólag a Csöppeké. Bújócskázunk, autózunk, repülőzünk, fogócskázunk, egyszerűen elvagyunk hosszú órákon át, mint három befőtt. Nagyon élvezem, hogy végre Nulinak és Mircsinek is teljesértékű anyukájuk lehetek, hogy végre csak velük foglalkozhatom. Csodás érzés együtt ebédelni ikrekkel: hol ők kapnak egy-egy falatot a sült kacsámból, hol én nyalom le az ő brokkolis-csirkés-articsókás kanalukat, még Bingónak is jut egy-egy falat mindenből. Hiányzik Hetti, néha még mindig megrémülök attól, hogy „kiröpült”, de igazán kellett már ez a kis földrajzi távolság mindenkinek.

Szeretem, hogy a babakocsit végre olyan sebességgel tolhatom, ahogy nekem tetszik, s az irányt is én szabhatom meg. Élvezem, hogy a boltból nem kell azonnal a vécére rohannunk, mert valaki hangosan felkiált: „Mama, kakilnom kell!”. Amikor Aprócskáim alszanak, lelkiismeret furdalás nélkül pakolhatom el végre azt a tömérdek mennyiségű ruhakupacot, amik napokig düledeznek a hálószobánkban (nem kell közben pónizni, kinevetavégénezni és miértekre válaszolni). Ha még a porszívózás, a felmosás és a teregetés után is szundítanak, szégyenérzet nélkül nyúlhatok el a kanapén és kezdhetem el megnézni azt a filmet, amit korábban a férjem vett föl nekem. Két kilenc hónapossal lógatom itthon a lábam, és legtöbbször kisujjból kirázom az egészet úgy, hogy közben minden jól esik, semmi nem fáraszt, mindent szeretek, semmi nem esik nehezemre. Eddig is jól éreztem magam itthon a gyerekeimmel, s ez most sem változott. Bár a délutánokon azért néha átsuhannék, mint éjjeli szellem, akit senki sem lát, de még csak nem is hall…

Egy kialudt, jóllakott, eleven és meglehetősen jó fizikumú kisdedet teljes glédába állítani, ráadásul mindezt időre, nem könnyű feladat. Kettőt sem könnyű feladat…szer kettő. Pelenkát már kizárólag nehezített pályán cserélek. Emlékeztek Super Márióra, aki csak rohant, rohant a megszerzendő aranytallérok után, de bármennyire erős gombnyomási technikád volt, képtelenség volt utolérni azokat? Na, így vagyok én most Nulival és Mircsivel, vagyis kétszer olyan nehéz a dolgom, mint Super Máriónak (persze én végül elkapom azokat a duzzadt aranytallérokat, de utána meg is kell velük küzdenem). Mire mindkét négykézlábazót bepelenkázom, addigra kikopott mindkét térdemből az ízület. De legalább ők őszintén örülnek a röpke fogócskának, én pedig úgy teszek, mintha őszinte lenne a mosolyom. Ezek után még rá kell erőszakolnom erre a két gömbvillámra egy bodyt, egy harisnyát, egy felsőt és egy nadrágot. Szusszanásként gyorsan felöltözöm én is, mert ha épp nem megyünk előtte sehova, bevallom, sokszor még az ebédet is pizsamában esszük – csak én, nekik rendes az anyukájuk és már reggel átöltözteti őket (nagy rutinja van ebben).

Ajtónyitás előtt szélvészgyorsasággal egy kabát, még egy kabát, egy sapka, még egy sapka, Gingi és Jaja, az elmaradhatatlan alvókák felnyalábolása, majd egy pulcsi és egy sál nekem, aztán a hónom alá vágom az egyik kis aranytallért, és lerobogunk a földszintre. Babakocsi kiparkol, egyik kisutód bevág, felrohan a másodikra, keresve kutat egy elkószált aranytallért, újra lerohan, újra bevág egy másik kisutódot a babakocsi másik felébe, és már indulhatunk is. Két perc múlva egy kézzel bányászom ki az Aprókat a babakocsiból az ovi udvarában, majd egyszerre cígölöm fel őket az emeletre, hogy aztán a szélrózsa minden irányába tovarebbenhessenek. Hetti váltócipőjét úgy cserélem cuppanós gumicsizmára, hogy közben azonnal reflektálok az aznapi élményeire, s egy-egy zippzár felhúzása és egy gomb átbújtatása közben az emeleti lépcsőtől legtávolabbra eső sarokba próbálom eldobni a két szökevényt. Amikor végre Hetti tetőtől talpig őszi kollekcióba burkolva, türelmetlenül vár ránk, még egyszer felhúzom a szivárványszínű műanyagkukacot -aki az utóbbi időben az egyik legjobb barátommá lépett elő- hogy Nuli és Mircsi egyszerre roboghasson utána, amíg én teljes nyugalomban pakolom be a széthajigált tréninggatyát és benti pólót Hetti zsákjába. Egyik kézbe gyerek, a másikba is, bal kézbe egy tucat rajz, jobba három darab alvós állatka.

Le az emeletről, be a babakocsiba, felszalad a másodikra Bingóért, berohan a pincébe a bicikliért, séta ameddig nem nyűglődik a duplababakocsi teljes tartalma. A hazafele vezető utat már ismeritek. Mire az előszobában is elpakolom a cuppanós gumicsizmákat és kapucnis kabátokat, úgy érzem magam, mint aki lefutotta a maratont. Leizzadva, hullafáradtan ülök a nappali közepére, hogy három vérmes kis vadállat birtokba vegyen. Minden nap jól eltervezem, hogy az este kizárólag a férjemé és az enyém lesz, végre egymás mellett ülve a kanapén, feltett lábakkal beszélgetünk vagy egymáshoz dörgölőzve megnézzük a kedvenc sorozatunk aktuális epizódját. Nuli és Mircsi már fél nyolckor húzzák a lóbőrt, Hetti kilenckor már a meseolvasáson is túl van. De valahogy mindig úgy alakul, hogy elbóbiskolok a kanapén, aztán este tízkor a velem egy háztartásban élő felnőttkorúval egyszerre ájulunk be az „anya-apa ágyba”. Majd egyszer, valamikor…

Néha saját magamat nézem hülyének, sokszor gondolom a nap végén, hogy holnap talán már nem lesz erőm végigcsinálni azt, amit ma. De mégis minden reggel örömmel bújok ki az „anya-apa ágyból” még akkor is, ha olykor szívesen töltenék ott huszonnégy órát egyes egyedül. Néha magam is meglepődöm azon, hogy nem okoz problémát zuhogó esőben kimerészkednem Hesznával és Mirkóval Hettiért, az oviba, pedig ha jobban belegondolok, elég nagy tortúra ez a le-föl-le-föl-ki-be-föl-le-ki-be-föl-le-föl-le szer nagyon sok, de mosolyogva megteszem, amikor Hetti minden reggel úgy búcsúzik tőlem, hogy „Mama gyeje éjtem délután, és a kettő tessvéjem is jöjjön!”. Nincs nagyobb boldogság most az életemben annál, amikor a három gyerekem összenevet és összeölelkezik, amikor viszontlátják egymást.

Holnap érkezik egy új nap, akit csakis vidáman üdvözölhetek. Mi mást is tehetnék ennyi csodás pillanat után, vagy amikor az éjszaka közepén arra riadok, hogy a szívárványszínű kukacbarátom épp menekülni próbál a táskámból? 🙂