Sohaviszlát kórház!

Azt hittem, illetve bíztam abban, ha egyszer már „kipipáltuk” a lázgörcsöt, akkor egész biztosan nem fordulhat elő velünk még egyszer. Ráadásul Hetti első rohama után valóságos láz-specialistává váltam, aki az összes természetes és kémiai lázcsillapító hatóanyagát ismeri, és akinek minden táskájában ott lapul egy lázmérő. Sosem voltam paramami, a lázgörcs sem tett azzá, de azért minden egyes alkalommal megrémültem, amikor 37,5-öt mutatott a hőmérő.

Így volt ez aznap is, amikor végül kórházban kötöttünk ki. Hetti köhögött, amire köptetőt adtam, de jól volt, így mind az öten a nap nagy részét a Természettudományi Múzeumban töltöttük. Délutánra Hettinek már hőemelkedése volt, amit azonnal csillapítottam és onnantól fogva folyamatosan ellenőriztem. Az enyhe lázat és a köhécselést leszámítva teljesen egészségesnek tűnt. Este fele megint adtam neki egy adag lázcsillapítót, megfürdettük Hesznát és Mirkót, megvacsoráztunk, majd elköszöntünk apától, akinek aznap kimenője volt. Amint elaludtak a Csöppek, leültünk Hettivel mesét nézni, közben ismét ellenőriztem a hőjét és arról beszélgettünk, mikor jön haza apa, és mikor mehet egyszer ő is meccsre. Alig hogy befejezte a mondatot, nekem dőlt és görcsölni kezdett. Mintha a semmiből jött volna elő…

A szájából folyt a nyála, a szemei fennakadtak, a bőre hófehér lett, a szája körül és a kézfejei szürkülni kezdtek, az egész kisteste lángolt. Mindezt néhány másodperc alatt. Azonnal a földre tettem, oldalra fordítottam a fejét, a végtagjait hagytam szabadon, nyugodtan beszéltem hozzá és megvártam a lázgörcs végét. Amint 2-3 perc múlva spontán elmúlt, stabil oldalfekvésbe helyeztem, hideggel bevizeztem egy nagy törölközőt, az egész testére terítettem és kinyitottam az ablakokat, majd hívtam a mentőt. Ekkor Hetti még mindig eszméletlen volt, de folyamatosan néztem, vesz-e levegőt, beszéltem hozzá, felhívtam a férjemet és Neszta húgomat (gondolván arra, hogy az éppen alvó gyerekeimmel is legyen valaki). Szélvészgyorsasággal összepakoltam néhány ruhát, tisztálkodószert, mert tudtam, hogy be fognak vinni bennünket a kórházba. Hetti csak akkor tért magához, amikor megérkeztek a mentősök: „Anya nagyon fázom, egy kicsit most pihenek, mert fáradt vagyok.” – ez volt az első mondata a roham után, majd még szorosabban hozzám bújt és odasúgta: „Nézd csak Mama, itt vannak a rendőrök”. Ez volt a pillanat, amikor leesett az a bizonyos kő a szívemről…él…

Hetti tizenöt hónapos volt, amikor csaknem napra pontosan két éve mezítláb és pizsamában rohantam vele az Országos Mentőszolgálathoz, s miután átvette tőlem egy mentőorvos, azt hittem, infarktusom van: szorított a mellkasom, nem kaptam levegőt, pánikroham és az összeesés kerülgetett. Most pontosan tudtam, miről van szó, tudtam, mit kell tennem és anyai érzéseimet szinte teljesen kiiktatva koncentráltam a „feladatra”. De így látni a saját gyereked… Ennek a látványnak a feldolgozása napokba, akár hetekbe is beletelik. Öt napja történt meg, s azóta minden éjszaka többször is arra riadok, hogy valamelyik gyerekemnek lázgörcse van. És ott van a „mit rontottam el, mire nem figyeltem” önmarcangolás is. Hiába mondja minden orvos, hogy ez hajlam, bármikor bekövetkezhet még a legkörültekintőbb lázcsillapítás mellett is, én akkor is hibásnak érzem magam. Talán, ha nagyobb dózist adok Hettinek vagy ha mindezt öt perccel előbb, ha szirup helyett kúpot kap, ahogy korábban is, vagy ha priznicelek, akkor nem teszem ki őt ennek a hatalmas tortúrának, akkor talán nem kell megint így látnom őt…

A mentőautós utazást már kifejezetten menőnek gondolta az én 39,8 fokos lázas beteg lányom. Az utána következő kórházi felvételt is jól tűrte, még el is aludt közben. Amint megérkeztek a húgomék az otthonunkba, bejött hozzánk a férjem, s azt hiszem ott és akkor tört el igazán a mécses nálam. Egy ilyen helyzetet nem lehet megszokni, erre nem lehet nyugodtan reagálni. Hetti kórházi ágya mellett a földön talán csak egy félórára szenderedtem el. Az izgalmaktól képtelen voltam aludni, és fejben meg kellett szerveznem, ki, mikor és hol legyen, hogy azt a lehető legkönnyebben tudjuk kivitelezni. Hiába, egy öt tagú család életében még vészhelyzetben is sok szerepet osztanak a logisztikának.

A férjemmel úgy döntöttünk, reggeltől délutánig ő lesz bent Hettivel a kórházban, addig én ellátom Nulit és Mircsit otthon. Aztán összenyalábolom őket, elmegyünk a kórházig, ott elcserélem két egészséges gyerekem egy betegre, megtörténik a gyors átadás-átvétel és a férjem hazamegy a Csöppekkel, én pedig megkezdem az éjszakai műszakot a Nagyobbacskával. Aztán anya is besegített: ő maradt Hettivel, hogy ne kelljen a Pindúrokat hurcibálni, amíg váltjuk egymást a férjemmel. Ehhez az kellett, hogy miután “jól” kialudtam magam egy polifómon és elbúcsúztam kisutódomtól, otthon mindent előkészítettem, hogy a férjem is gördülékenyen haladjon este Hesznával és Mirkóval. Kiraktam a pizsamájukat, délután megfürdettem őket, együtt levittük Bingót, és minden eshetőségre gondolva listát írtam egy teljes napjukról. Vagyis otthon húsz percnél tovább nem tudtam pihenni. Tudtam, hogy Hetti imád az apukájával lenni, és hogy az Aprókkal is tökéletesen boldogul a férjem, mégis anyaként folyamatos lelkiismeret-furdalásom volt. Otthonról óránként telefonáltam a férjemnek, hogy beszélhessek nagylányommal, a kórházban pedig kislányom és kisfiam hiányzott eszeveszettül. Ha ikreknek ad életet egy nő, sokszor kívánja, bárcsak kettővel több keze volna, de azt hiszem, most volt az első olyan pillanat kilenc hónap alatt, amikor azt éreztem: egy nem elég belőlem…

Hetti gyakorlatilag folyamatosan lázas volt a kórházban, de szerencsére mindenkinek úgy tűnt, kutya baja. Nagyon bátran viselkedett, összebarátkozott a „szomszédokkal”, társasjátékoztunk, vizsgálatokra igyekeztünk, mesét néztünk és olvastunk, rajzoltunk, unatkoztunk, kávéautomatáztunk, kucorodtunk együtt földön, énekeltünk, bunkit építettünk, bejártuk a kórházat. Az utolsó másfél napban viszont már elfogyott Hetti összes türelme. Már egy orrcsepp beadása is sírással járt. Én is nehezen viseltem, hogy nincs együtt a mi kis ötösfogatunk, s hogy éjszakánként képtelenség aludni egy polifómmal és egy pokróccal folyamatos baba -vagy gyereksírás közepette. Valahogy csak átvészeltük ezt a négy napot, és életünk második lázgörcsén túl, makkegészségességen innen egy jól megtermett mandulagyulladással jöhettünk haza. Van ahol nem jó, de otthon mindig az.

A családegyesülés mindenkire jótékonyan hatott. Az első néhány órában. Most pedig ott tartunk, hogy Heszna köhög, Mirkó lázas, Hetti hol köhög, hol lázas. Apa köhög és kapar a torka, anyának pedig fáj a feje, a háta és szintén a torka. Hetti apával alszik, anya pedig H&M-el próbál. Egyik kezemben egy lázmérő és egy kiskanál, a másikban pedig a lázcsillapító szirup. A mai napot a háziorvosnál kezdjük, a hetet egész biztosan betegszabadsággal töltjük. Lehet, hogy Hetti életébe belefért két lázgörcs, de az enyémbe egy sem. Hesznának és Mirkónak még az esélyét sem adom meg annak, hogy örököljék ezt a hajlamot. Nem és kész! Nem akarok több lázgörcsöt!

Régóta tudom, hogy az egészség az egyik legnagyobb kincs a világon, de újra és újra az élet elémsodorja a felismersét, mennyire boldog vagyok, hogy mindhárom gyerekem tökéletes, s hogy a mi legnagyobb problémánk egy magas láz vagy egy tüszős mandula.

Szeretnék köszönetet mondani annak a mentőorvosnak és mentőápolónak, akik kiszáguldottak hozzánk, valamint hálával tartozom a Bethesda kórház minden orvosának és nővérének (főleg annak az orvosgyakornoknak, aki Hettit kezelte, és a rövid, sötét hajú éjszakás nővérnek), akik nem csak nagy szakmai tudással, hanem emberséggel, törődéssel, türelemmel, mosollyal és lélekkel vannak megáldva! KÖSZÖNJÜK!