"Azonnal meg kell operálni a lányát!"

Ezt a bejgyezésem ajánlom mindazoknak, akik megjárták már a kórházat! Kívánom minden szülőnek és nagybeteg kisgyereknek, hogy mielőbb térhessenek haza egészsgégesen, megerősödött lélekkel! Fájdalommentes kezelést, gyorsan múló hipószagú és hófehér órákat, megingathatatlan akaraterőt, egyre erősödő kitartást, hősies bátorságot és minden napra ezer őszinte mosolyt! Mi már túl vagyunk a nehezén, szorítunk mindazoknak, akik még előtte állnak. Hajrá!

Nem vagyok paramami. Bár Hetti első lázgörcse után sokkal komolyabban reagálok egy-egy kósza köhintésre, leheletnyi hőemelkedésre, észrevétlen orrfolyásra. Hiszek a szervezet öngyógyító képességében, de habozás nélkül viszem a gyerekeimet orvoshoz, ha arról van szó, a fölírt antibiotikumot kérdezés nélkül kiváltom. Októberben volt Hetti második lázgörcse, s azóta kisebb fajta pánik tör rám a lázmérésnél. Félek. Nehogy megismétlődjön, nehogy újra kórházba kelljen mennünk, nehogy még egyszer át kelljen élni ezt az egész borzalmat. Heszna és Mirkó – egy kisebb náthát leszámítva- még nem voltak betegek. A vizes orrfolyást és a néhány órán át tartó hőemelkedést a heves fogzás számlájára írtam. Bármennyire tartok a gyerekbetegségektől, egy tüsszentés miatt nem cibálom el őket orvoshoz. Néha azért megfordul a fejemben, hogy el kéne végeznem az orvosi egyetemet és villámgyorsan gyermekgyógyászatra szakosodom…

Egy délután mosolyogva ébredt két kisebbem, a legkevésbé sem látszottak betegnek. Nuli bal füle viszont teljesen elállt, sőt a fültő mögötti rész piros és duzzadt volt. Rögtön értelmet nyert, miért volt délelőtt kissé étvágytalan, miért ragaszkodott jobban hozzám a megszokottnál. Még aznap este elvittem a háziorvoshoz (sajnos nem a mi doktornőnk rendelt abban az időben), mert egyre gyanúsabb volt az a fülecske, semmiképp nem akartam úgy nekimenni az éjszakának. Az elálló, nyomásra érzékeny fül okát nem tudták megállapítani, és mivel Nulinak még csak hőemelkedése sem volt, ezért nem küldtek tovább bennünket a Bethesda ügyeletére. Másnapra kaptunk beutalót. Az este és az éjszaka ugyanúgy telt, mint korábban: a Csöppek hatalmas lelkesedéssel pancsoltak, szépen vacsoráztak, majd az egész éjszakát végigaludták. Semmi rosszra nem gondoltam, csak hát volt egy elálló kisfülecskénk…

Másnap reggel elsőként értünk a fül–orr–gégészetére, ahol rögtön kiderült: nem jó a beutalónk, nem jó helyre érkeztünk. Akkor már Nulinak az arca is kezdett bedagadni, így kategorikusan kijelentettem: addig nem vagyok hajlandó egy tapodtat sem mozdulni, amíg meg nem vizsgálják. A pultos hölgy december közepére akart időpontot adni. Ezek után fél órával két főorvos a vizsgálatot követően közölte, hogy azonnal meg kell operálni Nuli mindkét fülét. A kegyetlen ítéletet hallva rögtön sírásban törtem ki, s ezzel elindult egy másfél hetes procedúra, amire álmomban sem gondoltam. Azt hittem, antibiotikumot és orrcseppet kapunk, ehelyett egy ijesztő betegséget festettek elém, aminek mindenképp drasztikus beavatkozás a vége. Meg kell műteni az én tíz hónapos kislányom? Felfoghatatlan volt!

Az események felgyorsultak: amint megtudták, hogy Nulinak van egy ikertestvére, Mircsit is megvizsgálták, majd miután szerencsére kiderült, hogy neki kutya baja, hazavitte az anyukám. Mire a férjem beért a kórházba, addigra túl voltunk egy fülszúráson, egy kétoldali röntgenen, egy vérvételen és két branül beültetésén. Órákon keresztül rendületlenül sírtam, amiért minden egyes vizsgálatot megszenved a lányom. Minden orvos furcsállotta, hogy Nuli nem volt beteg az elmúlt időszakban és a fülével soha nem volt gond. A szakkönyvek szerint napok óta üvöltenie kellett volna a fájdalomtól, a füléből ömlenie kellett volna a váladéknak és mindehhez a magas láz is „elvárható” lett volna. Életemben először hallottam a csecsnyúlvány gyulladásról, ami tulajdonképp egy elmérgesedett középfülgyulladás mellékterméke, egy agresszív bakteriális fertőzés, egy súlyos szövődményekkel járó betegség. Az egészet nem is értettem, annyira arcon csapott a villámgyors diagnózis. Hogy a francba történhetett mindez észrevétlen? Miért nem láttam, hogy ekkora baj van?

Egy gyors aneszteziológiai vizsgálat után ott álltam az elgyötört kishősömmel a karomon a műtő ajtajában és magamban kérleltem mindenkit, hogy ne essen nagyobb baja, hogy ne legyen komplikáció a mélyaltatás során, hogy jól sikerüljön az operáció és hogy Nuli élje túl ezt az egész borzalmat! Keservesen sírt, amikor becsukták mögötte azt az ajtót és sírtam én is a földön ülve, mert akkor már erőm sem volt máshoz. Még ekkor sem hittem el, hogy ez velünk történik. Három órát sokkoltan izgultam végig, hol egy műanyag kávéspoharat szorongatva, hol pedig a férjem kezét markolászva. Idegőrlő három órát szenvedtem végig, hol a kicsempézett hideg falnak dőlve, hol pedig a műtő előtti váróban ülve. Végigbőgtem az egészet, s közben arra gondoltam, akárhogyan is hozzák ki a lányomat onnan, csak egy a fontos: életben legyen.

Borzasztó végignéznie egy anyának a gyereke szenvedését, és ilyenkor óhatatlan, hogy magamat hibáztatom. Talán nem figyeltem az apró jelekre, talán nem voltam kellően gondos anya, talán máskor egy sima orrfolyás miatt is orvoshoz kell vinnem őket… Akármennyire ostoroztam magam, az orvosoknak és a különböző témába vágó orvosi cikkeknek sikerült meggyőznie, hogy Nuli az egymillióból az egyetlen, akinél szinte tünet nélkül zajlott ez a súlyos folyamat, akinél még az is befele folyt, aminek kifele kellett volna ürülnie és valószínűleg lányom fájdalomküszöbe magasan eltér az átlagtól. Talán nem vétettem…

Az elhúzódó műtét jól sikerült. Amit a két főorvos eltervezett, azt mind meg tudták tenni. Hosszú, “műtős zöldbe” burkolt monológjuk mégis ijesztően hangoztt: Nuli mindkét fülét fel kellett nyitni, a fülcsont egy részét el kellett távolítani, mert menthetetlen volt. Még a koponyacsontját is vésték, kalapálták. Borzalmasan hangzott. Továbbra is szinte sokkos állapotban hallgattam a férjemmel együtt, amit mondtak, s csak remélni tudtuk, hogy legalább a hallása nem károsodott súlyos mértékben. A lenyírt haj, a hosszú heg és a bemélyedés a füle mögött a legkevésbé sem érdekelt akkor. Csak azt vártam, mikor hozzák ki végre, mikor ölelhetem magamhoz a kislányom. Nagyon hiányzott…

Akkor nyugodtam meg valamelyest, amikor a műtős fiú kezéből fáradtan és gyengén rám nézett. Az arca duzzadt és véraláfutásos volt, a feje nagyrésze be volt kötözve, de jól volt és aludt tovább. Élt. És ez mindennél többet jelentett nekem. Fölvitték a csecsemőosztályra, betették a rácsos ágyba és onnantól kezdve tizenöt órán keresztül aludt. Egy percre sem mozdultam az ágya mellől. Csak az járt a fejemben, hogy mi lett volna, ha később megyünk orvoshoz? Miért épp nekünk kell ezt végigcsinálnunk? Miért az én kislányom szenved? Nagyon hálás voltam az orvosoknak a gyors beavatkozásért, kivételes szakértelmükért, a nővéreknek a kedves szavakért és emberségért. Köszönöm a férjemnek, az anyukámnak és a testvéreimnek a helytállást és a lelkem ápolását, a két másik csodagyerekemnek –Hettinek és Mircsinek- a megértést, a rugalmasságot. De legjobban Nulinak köszönöm a szuperhősiességet, a hatalmas akaratot, a kurta sírásokat, a sosem múló mosolyokat! Folyt. köv.

A következő bejegyzésemben arról olvashattok, milyen megpróbáltatásokkal kellett szembenéznünk a több mint egy hetes kórházi bentlétünk során, milyen mellékhatásokkal kellett számolnunk, hogyan bírták a testvérek egy hétig egymás nélkül, hogyan boldogultak nélkülünk az otthoniak és milyen utóhangja van Nuli betegségének, hogyan lendültünk tova a macerás gyógyulás első szakaszán. Pár nap múlva jelentkezem.