Kórházi szobánkból jelentjük...

Régebben talán sosem gondoltam, hogy órákon át lehet mesélni egy öreg platánfa lehulló leveleiről vagy hogy igenis lehet sóvárogni a 74-es troli után. Nem sejtettem, mennyire felértékelődhet egy rövid órácska, amit egészséges gyerekeimmel tölthetek a Városligetben, még azt is elfelejtettem, milyen megható a tél első néhány hópelyhe. A gyerekeim betegsége, másfél hét kórházban töltött idő és az otthon teljes hiánya sok mindenre ráébresztett. Újra megtanultam értékelni azt, amim van…

A múlt héten ott hagytam abba, hogy Nuli tizenöt óra alvás után mosolyogva ébredt a háromórás fülműtétet követően. Egy szelíd „tte-tte, mma-mma”-ra riadtam hajnalban, ami akkor kicsit Janis Joplinosabban hangzott a megszokottnál. Bár Nuli minden képzeletet felülmúlt, nem volt régi önmaga. Csak ült a rácsos ágyában, néha rám mosolygott, nézegette a játékait, de megszokott temperamentuma, heves természete a távoli háttérbe húzódott. Látszott rajta, hogy nem igazán érti, mit is keresünk ott, hol is vagyunk egyáltalán. Ahogyan én sem. Egy ébren töltött éjszaka is kevés volt ahhoz, hogy felfogjam: súlyos operáción esett át a lányom és egy hetet biztosan kórházban töltünk. Valahányszor erre gondoltam, a sírás kerülgetett. Két zokogás között pedig próbáltam a megoldandó feladatokra koncentrálni, igyekeztem gyorsan gatyába rázni magam, hogy Nulinak legyen honnan erőt merítenie. Magam mögé hajítottam az önostorozást és az önsajnálatot, hogy mielőbb ráléphessünk a gyógyulás kacskaringós útjára. Hogy minél előbb hazatérhessünk.

Bármennyire akartam, semmi sem ment könnyen. A minden napos kötözés eleinte engem is megviselt, aztán –Nulihoz hasonlóan- kezdtem én is hozzászokni. Az első hármat végigbőgtük, a következő kettő már csak kellemetlen volt, végül az utolsó néhány már meg se kottyant. Egy ilyen kötözés, sebfertőtlenítéssel és fültisztítással együtt röpke húsz percet vett igénybe. Az orvosok, az állandó fektetés és a folytonos lefogás mind szörnyű volt, de hál’ isten fájdalmat nem érezhetett a kislányom. Bár a dréncső folyamatos kihúzása és a gennyes váladék eltávolítása nem volt szép látvány, de anyaként fontos volt, hogy mindennel szembesüljek, amit a lányommal tesznek. Hogy lehetőleg egy percre se hagyjam egyedül, hogy minden pillanatban láthassa: én ott vagyok neki.

Az első kórházi napunkon haza kellett ugranom, hogy gondoskodhassam az otthoniakról is. Ez idő alatt anya ment be Nulihoz, aztán amíg a férjem jött hozzánk láthatásra, addig anyukám volt Hettivel és Mircsivel. A logisztikáról csak annyit, hogy néha komoly fejtörést okozott, hogyan oldjuk meg, hogy néha az egészséges gyerekeimmel is tudjak találkozni, hogy néha a férjem be tudjon menni dolgozni és hogy olykor csak egy gyerekkel kelljen az oviba mennie vagy bevásárolnia. Elv ide, gyakorlat oda, nincs lehetetlen: mindent meg tudunk oldani. A férjem csodás apa, de bevallom, semmi pénzért nem bíztam volna rá a kórházi csomagunk összeállítását, Hetti és Mircsi napi ruháinak kiválasztását. Az én férjem a világ legjobb apukája, de még mindig nem tudja, hol vannak a zoknik, a bélelt nadrágok és a kombidresszek. Fogalma sincs, mikor kell a harisnya, melyik sapka melyik gyereké és hogy Hettinek egyáltalán vannak-e csattjai, hajgumijai. Biztos, ami biztos alapon, az étkező asztalra formás kis tornyokba rendezem –napokra lebontva- a gyerekek holmijait és tulajdonképp mindent, amire szükségük lehet. Három gyerekes, ikres anyukaként néha szeretném, ha több lenne belőlem, de most volt talán az első olyan alkalom, amikor nagyon nagy szükségem lett volna arra, hogy egyszerre két helyen legyek.

A kórházban Nuli olyan oldalát ismerhettem meg, amire eddig nem volt lehetőségem. Tíz és fél hónaposan olyan erősnek bizonyult, mint amire sokszor én nem voltam képes a magam harminc évével. Ugyan a fehér köpeny puszta látványa is nagyon megviselte, hat óránként erős, intravénás antibiotikumot kapott, de példásan tűrte a hatalmas kötést, a folyamatos macerálást, az esetleges fájdalmakat, az új környezetet, a többiek távolságát. Mircsivel születésük óta mindössze kétszer aludtak köztem és az apjuk között, két hónapos koruk óta tizenegy órát egyedül alszanak végig, nagyon keveset vannak kézben, igazán önálló kis utódok. Kórházi létünk alatt Nuli egy szemhunyást sem volt hajlandó külön ágyban aludni, játszani is csak az ölemből akart. Olyanok voltunk, mint orángután mama és újszülött bébije: éjjelente szorosan összebújva aludtunk a hálózsákomban, de nappal is sokszor csüngött rajtam. A férjem pedig otthon alakította az orángutánpapát egy fiúcska orángutánbébivel, merthogy Mircsi sem volt hajlandó egy tapodtad sem mozdulni ikertestvére nélkül. Tíz és fél hónap alatt nem emlékszem olyan alkalomra, amikor külön lettek volna. Ők ketten együtt alszanak, együtt esznek, együtt játszanak, együtt fürdenek, együtt pakolják szét az egész lakást. Soha sincsenek külön. Érezték a fizikai távolságot, és Hettinek is nagyon hiányzott a testvére. Rettenetes volt ez az elszakadás, mégis sok jóleső érzést tapasztalhattam.

A rengeteg borzalom mellett a bezártsággal sem volt könnyű megbirkózni. A játékok hamar unalmassá váltak, a szobánk egyre szűkebb lett, a folyosó minden nap sivárabb. Két nap elteltével, a fertőzésveszély miatt, nem hagyhattuk el a szobánkat egy percre se. Így maradt az alig néhány négyzetméteres kórterem, ahol ketten is alig fértünk el. Nuli kissé erőtlen volt, de azért a folyamatos felfedezésről senki nem tudta lebeszélni. Több tucat dalt énekeltem egy-egy ingerszegény délelőttön, naponta több százszor bújócskáztunk, különböző játékokat találtunk ki, aludtunk, amennyit csak lehetett, mesét szőttem az ablakunk előtt álló hatalmas platánfa leveleinek hullásáról, de amit a legjobban szerettünk: nézni a trolit. Órákon át álltunk az ablakban és lestük a messziről pirosló 74-es trolikat. Azt a trolit, ami a kórházból egyenesen hazáig repítene. Csak fel kellett volna rá szállnunk és máris otthon lehettünk volna. Lestük a trolikat reggel, amikor tömve volt diákokkal. Bámultuk napközben, amikor alig ült rajta egy-két nyugdíjas, és figyeltük este, amikor úgy suhant át a sötétben, akár egy karácsonyi futár, aki sárgás fényeivel az ünnep közeledtét jelzi. Szomorú mosollyal, egymás karjaiban örültünk az ablakunkból az idei tél első hópelyheinek is, miközben Hetti boldogan újságolta a telefonban, hogy bizony náluk is esik, és Mircsivel meg apával le is viszik Bingót sétálni, hogy neki is megmutassák. Kimondhatatlanul hiányoztak. Valósággal a kecskeméti anyabörtönben éreztem magam, s az egészség mellett a szabadságot is újraértékeltem.

Bármennyire erősnek éreztem magam, sokszor sodródtam a kiborulás szélére. Több nap elteltével is hihetetlen volt ez az egész, de minden egyes megpróbáltatás nagyon megviselt. Össze se tudom számolni, hányszor kellett erősen lefognom a saját lányom, hogy megvizsgálhassák, vért vehessenek tőle. A kimerültségtől, a vállamra nehezedő lelki tehertől sokszor órákon át sírtam, amikor Nuli édesen szundított mellettem. Aztán olyan is volt, hogy mindketten sírtunk egymást szorosan ölelgetve. Nyolc megrázó és kétségbeejtő kórházi nap után elsírtam magam, amikor Heszna fül-orr-gégésze mosolyogva utunkra bocsátott bennünket egy erőt próbáló varratszedés után. Itt is szeretném megköszönni Dr Sz. Kovács Istvánnak, a Bethesda osztályvezető főorvosának a profi munkát! Hálával tartozom a legtöbb orvosnak és nővérnek, akik kedvességükkel, türelmükkel és segítőkészségükkel szebbé varázsolták ottlétünket. Azoknak a dolgozóknak, akik pedig képtelenek voltak megérteni, átérezni a fájdalmunkat, még csak meg sem próbáltak kicsit sem azonosulni a kínszenvedéseinkkel, azt ajánlom, feltétlen olvassák el még egyszer, mit is takar az „emberség” és a „jólelkűség” kifejezés. Hasznukra válhat!

Hazatérni maga volt a megváltás! Heszna és Mirkó úgy örült egymásnak, mint két kis vizslakölyök, Hetti az oviból hazatérve azonnal megölelte a húgát. Megható volt őket nézni. Olyan boldog voltam! Akkor még nem sejtettem, hogy négy nap múlva újra a Bethesda főbejáratánál találom magam egy másik gyerekemmel a karomban. Hetti néhány napja rengeteget hányt, kritikus mennyiségű folyadékot vesztett és az injekció sem hatott, kénytelenek voltunk két napra ismét befeküdni infúzióra. Amikor éreztem, hogy nem menekülhetünk, kisebb pánikroham tört rám, de végül fejet hajtottam a sors akarata előtt és megint igyekeztem a megoldandó problémára koncentrálni. Hetti remekül viselkedett, rá is nagyon büszke vagyok. Leveleit sűrűn hullató hatalmas platánfa helyett ezúttal cserfes szarkákat és tekintélyt parancsoló varjakat lestünk az ablakból, 74-es karácsonyi troli helyett pedig a folyosóra festett rajzfilmfigurák segítségével kerekítettünk közös mesét. Sajnos közben Nulira is ráragadt ez a makacs, hányós-vírus, így sokáig úgy tűnt, őt is vissza kell vinnünk. Semmi nem maradt meg benne, ismét legyengült, sokat fogyott. Mircsi sem maradhatott ki, de szerencsére rajta egy nap alatt átfutott ez a betegség. Voltak pontok, amikor azt éreztem: nem bírom tovább, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nálam ez csak duma. A férjem fizikai és lelki segítségével, néhány kiló megszabadulásával zokszó nélkül bírtam a gyerekeim megpróbáltatásait. Nem kis túlzás, ha azt mondom: ők adtak nekem erőt ahhoz, hogy a kezüket markolászva átvészeljem ezt a három hetet. Az övék a legnagyobb köszönet!

Talán elnyűtt szavak, de nincs nagyobb boldogság annál, mint hogy egészségben együtt lehetünk azokkal, akiket szeretünk. Nagyon megviselt az elmúlt időszak, de azt hiszem, túl vagyok rajta. Hetti, Heszna és Mirkó jól vannak, ezt a hírt ma délelőtt igazolta is a házi orvos, bár azért csak óvatosan tudok örülni. Eddig a körülmények nem engedték, hogy az év legszebb ünnepére figyelhessünk, adventi koszorút is csak néhány nappal ezelőtt készítettünk. Tegnap este, amikor a férjem a nappali közepén játszott a három gyerekünkkel, s közben jó hangosan Frank Sinatra karácsonyi albuma szólt, megérkezett az áhított hangulat: várjuk, hogy kopogtasson végre. Gyönyörű készülődést kívánok mindenkinek!