Kétszer egy

Egyszerre fogantak meg, egymás mellett cseperedtek, két perc különbséggel egyszerre bújtak erre a világra. Egyszerre szoptattam őket, sosem aludtak egymás nélkül, ugyanazt a tápszert és főzeléket kapták. Ugyan nem mérem patikamérlegen, de nagyjából ugyanannyit foglalkozom velük, minden nap jó sokszor hasonlóképpen szeretgetem őket. Egyszerre fürdenek, ugyanazokra a programokra cipelem őket. Együtt játszanak, egymás fejét ütik, közösen zúzzák rommá az otthonunkat. A legszebb, amikor egyszerre kacagnak, a legkétségbeejtőbb, amikor egyszerre sírnak. Ugyanaz a nővérük, sőt még az apukájuk is (az anyukájukról nem is beszélve). Mások szerint, olyanok, mint két tojás. Szerintem egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Heszna és Mirkó ikrek, de sosem használom rájuk ezt a szót. Direkt nem. Hiszen ők két külön entitás, két teljesen különböző személyiség, mégsem tudnék köztük különbséget tenni. Két test, két lélek, két út, két élet. Kétszer egy torta, kétszer egy gyertya. Két ünnep ugyanazon a napon. Január 19.-én kétszer kívánhatok boldog születésnapot!

És mennyi minden belefért 365 napba! Kétszer annyit zsúfoltunk össze, mint annak idején Hetti első évébe. Hogy kétszer olyan nehéz is volt-e? Dehogy! Legtöbbször kisujjból kiráztam ezt a duplaanyásdit, de voltak napok, amikor tízszer, százszor, ezerszer nehezebbnek éreztem, mint egy gyerekkel. Szebbnek, boldogabbnak, kalandosabbnak, egészebbnek, áthatóbbnak, fárasztóbbnak, borzalmasabbnak, esetlenebbnek. Emlékszem olyanra, hogy még unatkozni is volt időm, de néha azt kívántam: bárcsak belőlem is kettő lenne! Vagy inkább három. Esetleg négy, hogy a srácokon kívül a férjemmel is tudjak törődni egy kicsit. Vagy legyen inkább öt és akkor elvétve talán még nőként is helyt álltam volna. Sokszor szuper-tripla-maminak éreztem magam, aki minden akadályt játszi könnyedséggel győz le, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy voltak esték, amikor bizony a „világ legszarabb anyukája és felesége” gondolattal húztam a takarót a fejemre. De bármi is történt, akárhogyan is alakult az elmúlt 365 nap, újra és újra végigcsinálnám, ugyanezt az állapotot kérném a Sorstól! Hesznával és Mirkóval vált teljessé az életem, velük több lettem, valóban kikerekedett a mi kis világunk. Általuk különlegesnek érzem magam, holott ugyanazt csinálom, mint bármelyik édesanya. Csak a mi rövidke képletünket a végén meg kell szorozni kettővel.

Azzal, hogy duplán reprodukáltam férjem és saját magam, oly sok tulajdonságom került felszínre, hogy talán össze sem tudnám számolni. Papíron akkor lettem édesanyává, amikor Elsőszülöttünk világra bújt, mégis az igazi felelősség, szülői kötelesség, féltés és törődés, vagyis az anyaság napos és árnyékos oldalára Duplacsodáim kísértek kézenfogva. Hettivel minden olyan könnyű volt: evett, aludt, szerettük, mosolygott, aludt, evett, játszott, szeretett és aludt tovább. Csak vele foglalkoztam, és bár néha azért azt is nehéznek éreztem, alapjában véve pofonegyszerű volt a képlet. Semmi szer kettő vagy bonyolult szorzótábla. Hamar vágyni kezdtem egy újabb gyerekre, ám a férjem várni szeretett volna. „Előbb költözzünk el, rendezkedjünk be, nyugodjunk meg egy kicsit és hátha sikerül természetes úton…” – mondta, de én hajthatatlan voltam. A költözés másnapján fogant meg ez a két apró lélek, miután rosszul adagoltam a hormonokat, egyedül helyére toltam a könyves szekrényt és megfeledkeztünk a legfontosabb injekciómról. Egy percig sem hittem, hogy elsőre „betalálnak”, hiszen Hettinek is csak negyedikre sikerült. És mégis: Heszna és Mirkó jönni akartak. Köszönöm nekik, hogy ennyire siettek!

Soha, egyszer sem ijedtem meg az „ikrektől”, mindvégig boldogan viseltem hatalmas fizikai terhem, s az ezzel járó duplaaggódást, pedig semmi okom nem volt rá. A srácok jól viselkedtek odabenn, én pedig végig jól voltam idekinn. Szeretném leírni azt az érzést, milyen volt világra hozni őket, hogy mennyire boldogok voltunk az apukájukkal, amikor végre a karunkban tarthattuk ezt a két közös kisrokont, de erre tényleg nincsenek szavak! Megszülni egy babát a világ legszebb dolga. Megszülni két babát a világ legszebb dolga szer kettő. A közösen eltöltött egy évről ugyanezt tudom írni. És az a legjobb az egészben, hogy még rengeteg ilyen csodás évünk lesz együtt! Csak kár, hogy úgy száguldunk át mindenen, akár egy InterCity. Persze a mi kötött pályánk azért nem annyira sima és egyenes…

A mi életünket egy baba egyáltalán nem borította fel. A mi életünket két baba ringlispírként forgatta fel, ráadásul nem csak fenekestől, hanem össze-vissza, balra-jobbra, fel-le és körbe-körbe. Mindenhogyan. Három gyerekről nem is beszélve. Az első néhány hétben talán át sem öltöztem, csak párszor zuhanyoztam le és kis túlzással azt is egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor mostam fogat. Az olyan apróságok, mint az éjszaka ötszöri duplaszopi utáni alva fejés és félálomban való reggeli készítés a Nagyobbacskának, a mindennapjaink részévé váltak. A kávét rendre anyatejjel ittam, ebédelni gyakran a kádban ettem éjfélkor. Amikor Nuli és Mircsi nappal aludtak, megpróbáltam teljesértékű anyukája lenni Hettinek, ami néha nem ment olyan jól, mint szerettem volna. Ettől a perctől fogva adok hálát Walt Disney egész estés mozifilmjeinek, amiknek hála Hettinek dőlve tudtam félórát hunyni a kanapén görnyedve, de még ebben az állapotban is képes voltam századjára is részletesen elmagyarázni, hogy miért rabolja el Szörnyella azt a rengeteg kutyakölyköt. Nem egyszer Mircsit öltöztettem rózsaszínbe, Nulit pedig vonatos rugdalózóba, mert egy-egy éjszakai kipisilés, lebüfizés után azt sem tudtam, melyikük, kicsoda. Néha órákon át a rumba és az angolkeringő alaplépéseivel táncoltam át az egész házat, amikor Mircsinek fájt a hasa. Egy ilyen hajnalig tartó házibuli után pedig nappal Nuli annyiszor hányta rám a szerintem több liter anyatejet, hogy már nem maradt tiszta pizsamám. Gyakorlatilag végigszoptattam-fejtem és póniztam-barbiztam-építettem az első hónapot, miután azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Nem csak rózsaszínű felhő lengett körül abban az időszakban, de sokkal rosszabbra számítottam. Nem volt se dráma, se tudományos fantasztikus. Persze romantikus se. Na jó, azért vígjáték se mindig…

Éppen három hónaposak voltak, amikor először átaludták az éjszakát, ezzel akkora örömöt szerezve nekem, mint talán még senki. Azóta is az este fél 8-tól reggel 7-ig tartó időintervallumot meghagyják nekem szabadfoglalkozásnak. Kicsit sajnálom, hogy nem tudtam őket tovább szoptatni, de nem igazán volt időm ezen keseregni, mert jött a hozzátáplálás. Két száj, két kanál, két kéz, mi bajom lehet? Legyen elég annyi, hogy ekkor találtam ki, hogyan is érdemes szakszerűen ikreket kanállal etetni: fürdőkádban, meztelenül. A két farkaséhes alanyon és lehetőleg az élelmezés vezetőn se legyen ruha. Kilóban mérhető a fejemen toccsanó lazacos spenót vagy a ruhámra placcsanó avokádós banán. És kilóban mérhető az is, amennyit magukra illetve egymásra kentek. Ha néha még fejtörést is okozott ez a kaja-ügy, mégis hamar megszerették a házi kosztot, de még az én főztömnél is gyorsabban kell kanalaznom azt az ebédet, amit az ételfutárunk minden délelőtt mosolyogva nyújt át nekem. Evés, alvás: kipipálva. Szer kettő.

Amikor Hetti tavaly szeptemberben óvodába ment, szélesebbre tárult a világ. Addig csak három gyerekkel láttak a szomszédok. Azután legtöbbször „csak” kettővel. Napközben teljes gőzzel Nulival és Mircsivel foglalkoztam, amikor pedig szundítottak, én is ledőltem egy kicsit. Kitakarítottam, rendet raktam, nagyokat játszottunk a Csöppekkel, elvétve egy-egy Vészhelyzetet is meg tudtam nézni felvételről, aztán eggyütt mentünk az oviba, sétáltattuk Bingót. Idilli őszünk volt, meg sem kottyant. Ahogy annak idején Hettivel, úgy velük is hamar összenőttünk: mint borsó meg a héja. Két héja. Pontosan egy éve sosem csinálok semmit egyedül. Mondom: semmit, és most, hogy Duplácskáim már csak egyszer alszanak napközben, még a WC-n sincs nyugtom. De hatalmas dicséret jár nekik szocializációból, önállóságból, mert ahelyett, hogy teregetés közben a lábaimon lógnának, inkább édesen egymásnak adogatják a fakockákat, egymás után tologatják a kisautókat és nézegetik a mesekönyveket. Beszélgetnek. A kvantummehanikával mondjuk még mindig hadilábon állok: jó lenne egyszerre két helyen tartózkodni és akkor talán nem lenne lelkiismeret furdalásom amiatt, hogy vajon mindent jól csinálok-e mindkét Ebihallal. De valójában nem érzem jogosnak panaszra nyitni a szám…annyira álombabák, csodaegyévesek ezek a négykézláb robogó, két lábon botorkáló utódok.

Azzal, hogy legnagyobb örömömre egyszerre olvadtak bele ebbe a világba, csupa jó tulajdonságokkal gazdagodtam: sokkal többet bírok, sokkal hatékonyabb és gyorsabb vagyok. Sokkal többet nevetek, sokkal több puszit osztok ki és sokkal többször ölelkezem. Sokkal többet kapok. Persze a szarkalábaim száma is gyarapodott és képzeljétek, a napokban két őszhajszálat is találtam a fejemen. A dolog intenzitása miatt olykor azt éreztem, sok-sok év múlva a szívinfarktus végez velem és nem volt ritka, hogy a férjemen töltöttem ki mindazt a feszültséget, amit napközben inkább mosolyba burkoltam a gyerekek előtt. Indulataimat egy erőteljes monológ végeztével egy hangos „válni akarok!” felkiáltással zártam rövidre. Aztán mindig jött egy új nap, két vigyorgó egykorú a kiságyban, egy bújós és szófogadó ovis, valamint egy megértő férj, és én megint annyira vidám voltam! Ki tudja, honnan, de a legnehezebb napokon is olyan erőimet tudtam mozgósítani, amiknek létezéséről sem tudtam. DE: az érdem nem egyedül az enyém. Ahogy Egyszerreszülötteim számát szorozni kell, úgy az én dicséretemet oszatni. Csak a fele az enyém. A másik fele a férjemé. Megélve, átélve, túlélve egy évet, azt kell megállapítanom, hogy nincs nehéz dolgom ezzel a két (illetve három) kiskorúval. Irtó jófej gyerekeim vannak, annak ellenére, hogy párszor kihoztatok már a sodromból. De elég egy félmosolyból kettő, és én máris ugyanolyan nyugodt vagyok, mint előtte. Minden úgy történt jól az elmúlt egy évben, ahogy történt. Csakis hálás lehetek a Sorsnak, amiért közénk pottyantotta ezt a két Puffancsot. Csakis hálás lehetek a férjemnek is, hiszen nélküle nem menne. Soha nem is ment volna. És hálás lehetek Nagyobbacskámnak, amiért olyan tökéletes testvér, amilyen. Köszönöm, hogy itt vannak! Köszönöm, hogy itt vagytok!

Édes kis Picikéim, veletek minden a helyére került! Többé varázsoltatok. Megtanultam gumicsizmát felvenni úgy, hogy mindketten a kezemben vagytok, ki tudok nyitni egy lakatot úgy, hogy közben rajtam csüngtök. Sőt, be is tudom zárni. Szálltam fel ikerbabakocsival régi dögmagas Ikarus buszra és tudok egy kézzel pelenkázni – ergo simán tisztába teszlek titeket egyszerre, kár is elszaladni előlem. És csak mondom, hogy fölöslegesen cibáljátok a tv alatti fiókokat vagy a cipős szekrényt! Ma reggel, eme jeles nap alkalmából úgy összekötöztem az ajtókat, hogy az atya úristen sem nyitja ki többé. Egyévesen épp itt lenne az ideje megtanulni, hogy magatok után hogyan KELL összepakolni. Na! 🙂 Szóval, tartottam diákoknak előadást a ti közreműködésetekkel és nektek hála mindig előre engednek az orvosnál vagy a postán. Veletek megtanultam nevetni saját magamon, most már azonnal felismerem a helyzetkomikumot. Tudom, mi a felelősség, a féltés, az aggódás. Az, hogy nektek hála még harminc éves korom előtt háromgyermekes édesanya vált belőlem, maga a tökély. Mindig is ezt szerettem volna. Semmiről nem esik nehezemre lemondani, tudom értékelni azt, amim van. Benneteket. Nagyon szeretlek titeket külön-külön és egyszerre! Mindenhogyan.
Isten éltessen, boldog születésnapot kívánok, drága kicsi Nulikám!
Isten éltessen, boldog születésnapot kívánok, drága kicsi Mircsikém!
Kívánom, hogy legalább olyan boldogok legyetek egész életetekben, mint amikor megtudtam: egyszerre két kis szív dobog az enyém alatt! Szer kettő 🙂

Ui.: Van néhány ember a családomon kívül, akinek ezúton is szeretnék egy hatalmas puszit küldeni, mert Nuli és Mircsi születésével őket is megnyertem magamnak. R.B-nak azért, mert nélküle nem bírtam volna ki az első hetet a kórházban. Friss császáros sebbel szerintem ember nem röhögött még annyit, amennyit mi. Azóta is köszönöm a barátságát! És köszönöm ugyanezt P.B.-nak, mert az anyáskodás igazán közel hozott bennünket és nagyon jól esik, hogy egyetlen beszélgetésünk alkalmával sem felejti el megjegyezni, hogy bizony én vagyok a példaképe. Ölellek benneteket! Persze csakis duplán. 🙂 🙂