Hat lábbal kavargó gömbvillám, aminek három feje van, ebben a három buksiban ezer féle elképzelés és annyi fele szélvészkedik egyazon időpontban, ahány fele én biztosan nem tudok. Mi ez?
Három hónapos hallgatásom oka igen egyszerű: pont a találós kérdés megoldása. Amióta kitavaszodott, rengeteg időt töltünk a szabadban, ebből az következik, hogy este fél 9-kor olyan fáradság tör rám, amivel szinte képtelenség felvenni a harcot. Az esélytelenek nyugalmával így meg sem próbálom.
Tizenhat hónapos Dupláim megunhatatlanul fedezik fel a világot, én pedig örömmel asszisztálok eme hobbijukhoz. Otthonunk minden nap kicsinek bizonyul nekik, így kitárom a bejárati ajtót és szélnek eresztem őket. Ők pedig élnek a lehetőséggel. Vagyis Nuli jobbra megy, Mircsi balra. Vagy fordítva. Néhány hét alatt tökélyre fejlesztettem reflexeim, bár a kvantummechanikával a mai napig hadilábon állok. Maradt tehát az elterelés és a rengeteg sprintelés az üres babakocsi mögött (vagy azt hátrahagyva). Néha magam sem értem, hogy a fenébe tudok ennyi gyerekre odafigyelni, hogy vagyok képes egyik kezemmel homokvárat építeni, másikkal mély gödröt ásni, miközben fél szemem mindig Hetti után kutat, a megmaradt pedig Nuli és Mircsi között jojózik. Ezúton szeretném hálámat kifejezni annak a személynek, aki megalkotta a „zárt játszótér” fogalmát, mert ezek hiányában Mircsi a Városligeti tóban lubickolna, Nuli egyedül csúszna le az óriási csúszdán, Hetti pedig a fizetős trambulinban ugrálna önkényesen. Be kell vallanom, sokszor érzem, hogy százszor is kevés vagyok nekik, de aztán jön egy hármasban áthomokozott békés óra vagy egy tripla kézfogó ugyanazon ösvényen az állatkertben (vagy este hazaérkezik a megmentő férj), és én újra azt érzem: kisujjból kirázom ezt a nagycsaládosdit.
A tavasz hozta el azt a hatalmas felismerést, hogy van fiam is. Ha hiszitek, ha nem, eddig Nuli és Mircsi kicsit „nemtelenek” voltak nekem. Három lánytestvér után megszoktam, hogy a mi családunkban a fiúk amolyan fehér hollók. Egyszerreszülötteim ruhájikról mindig meg lehetett állapítani, hogy melyikük, kicsoda, de mivel a nap nagy részében ugyanazokat a dolgokat csinálják, fel sem tűnt, hogy ki a lány és ki a fiú. De a minap Mircsi megunva a hangyák és bodobácsok biológiai vizsgálatát, felpattant mellőlünk és néhány idegen ovis fiúhoz –akik épp kisautóztak- csatlakozott. Elvett egy kocsit és utánozni kezdte a nagyokat. Hosszan néztem, ahogyan boldogan tologatta a homokban a kisautókat, miközben berregő hangokat adott ki. Megsirattam a különleges pillanatot. Természetesnek hittem, hogy lányaim lesznek, talán mert olyan „lányos” családból származom, és mert mindenki szerint a férjem olyan „lányos” apuka. Nem keseredtem el, amikor kiderült, hogy nem három lányom lesz, sőt örültem neki. Tényleg mindegy volt. De talán valahogy nem tudtam értékelni fiús anyukaságom. A kedves jelenet óta viszont nagyon boldog vagyok, hogy ő nem lánynak született! Csak az autók, a konnektorok és a technikai kütyük érdeklik, sokszor egyedül épít órákon át. Sosem rombol. Ugyan imádja Hetti világító, szivárvány-sellőbarbiját és ugyanúgy követeli a táncnál a szoknyát, mint a csajok, mégis annyira pasis! Mircsi egy mintababa, akit „csak” szeretni kell. Nem utálja, ha tisztába teszem, nem ellenkezik, ha haza kell jönnünk a játszótérről. Reggeltől estig fülig ér a szája, mindennek örül és csak heti egyszer vág le egy szolid, kétperces hisztinek betudható cselekménysort. Két olyan temperamentumos nőszemély mellett, mint a testvérei, nem lehet könnyű érvényesülnie, de igyekszem az apukájával együtt neki is nagyobb teret biztosítani, próbáljuk néha kettészedni a családot, hogy mindenki kapjon anyából is egy kicsit, apából is egy kicsit. Nehéz feladat, de fontosnak tartom. Szóval tudatosult bennem, hogy bizony fiús anyuka is vagyok, és ez annyira jó! Mircsi az egyik nagy kedvencem.
Tavasz közepén Nulcsi füleit újra meg kellett műteni. Ez az operáció már korántsem volt annyira komoly, mint az előző és hál’ isten remekül sikerült. Persze az én életemből ez is elvett jó pár napot. Kislányom bátorsága páratlan. Olyan példásan tűri a különböző macerákat, hogy egy felnőtt is megirigyelhetné. Sőt, a háromhetenkénti kontrollt kifejezetten szereti. Magától pattan fel az asztalra, egyedül fordítja a fejét jobbra-balra, majd akkor sem akar az ölembe bújni, amikor végeztünk. Ez nekem óriási könnyebbség, így a műtétek alatt elvesztett napjaim valahogy mégis megtérülnek. Ahogyan Nuli bátorsága, úgy akaratereje is párját ritkítja. Sokszor próbára teszi a türelmem, de az én hátamon aztán tucatjával hasíthatja a többméteres platánfákat, nem tudja felforrósítani a hidegvérem (csak néha). Ő nem akar hazaindulni sehonnan, neki senki ne mondja meg, hogy merre menjen, ne szorítsa senki keretek közé, ne állítsanak elé akadályokat. Ha mégis, akkor mindenki vállalja a következményeit. Persze ez az esetek túlnyomó többségében én vagyok. De hála a szeretetteljes következetességemnek, lassacskán ő is belátja, hogy semmi értelme úgy hisztériázni, hogy Budapest mind a 23 kerülete az ő könnyek nélküli ordításától legyen hangos. Nem kis feladat, gondolhatjátok. Két perccel fiatalabb öccsét néha szekálja, aztán meg puszilgatja, ölelgeti (ha kell, ha nem). Hetti a példakép, amiből egyenesen következik a házban való kergetőzés, a kanapén való ugrálás és az asztal tetején táncolás. Mindezt sikító kacarászással tálalva. Idén ipari fülhallgatót kérek szülinapomra! De közben meg annyira bújós, olyan életvidám, és leleményesebb, mint Odüsszeusz. Ő is folyton levesz a lábamról. Nuli is az egyik kedvenc gyerekem.
A „nagyovis” Elsőszülöttünk már nagy. Mellette már nem azért kell bent ülni a fürdőszobában esténként, hogy ellenőrizzem a helyes fogmosási technikáját, hanem mert igényli a „nagy” beszélgetéseket. Eleinte csak a zöldségekről-gyümölcsökről folytattunk eszmecserét, a pingvinek és a tigrisek életterének váltakozását érintettük és a dinoszauruszok táplálkozási szokásait vitattuk meg, de a tavasz eljövetelével
igazán komoly kérdések is terítékre kerültek. Ugyan még mindig az apukája a nagy szerelem, de sokszor tényleg fejtörést okoz, hogyan is magyarázzak el neki fogalmakat (amik nem mellesleg manapság a politika határát súrolják). „Mi az a család?” – szegezte nekem a kérdést, amikor épp a fogorvosomhoz tartottunk. „Mindenkinek vannak testvérei? De hát miért nem?” – kérdezte a trolin zötykölődve. „Az apukák miért nem szülnek?” – érdeklődött az autó hátsó ülésén. Majd esténként újra összegeztük a gondolatainkat. Bizony, percekig töprengtem a helyes megoldásokon (ha egyáltalán léteznek), mert mindent úgy szeretnék megválaszolni, hogy közben meghagyjam neki a választás szabadságát, hogy később senkivel szemben ne legyenek előítéletei.
Testvérkéi és kis családunk élethelyzete önállóságra nevelték. Ha épp kedve van hozzá, sokat segít nekem (például nem hagyja a Városligeti tóban lubickolni az öccsét, amíg én levadászom a húgát az óriási csúszda legtetejéről). Egy életre elraktároztuk a közös emlékezetünkbe az első ovis anyák napját, ahol két kis vers és egy dalocska alatt újra átéltem az elmúlt három és fél évünket (és ahol végre talpig sminkben jelenhettem meg, amit aztán két másodperc alatt bőgtem le egészen a bokámig). Hetti az oviban egy kis mintapéldány, itthon gyakran égetni való rosszaság. De hát teszi a dolgát. Nem csoda, ő is olyan kedvenc, mint Duplácskáim.
És igen, még mindig van egy férjem, akivel a tavasz elején ünnepeltük 5. házassági évfordulónkat. Kellőképpen megemlékeztünk a csodás eseményről: egy szombat reggeli készítését félbeszakítva (miközben ő egy retekcsomót szorongatott, én pedig kígyóuborkát szeleteltem egy hatalmas konyhakéssel) jó hosszan megöleltük egymást.
Mostanság új szállóigékkel gyarapodott közös szótárunk, amit mosolyogva együtt vezetünk: „majd tíz év múlva elmegyünk kettesben”, „majd ha egyetemre mennek, megbeszéljük”. Együtt élünk, egy ágyban alszunk, egy asztalnál eszünk, mégis telefonon többet beszélgetünk, mint személyesen. De hát most ez egy ilyen időszak, és jól is van ez így. Hamar elrepül az idő, és tovaillan ez a kivételes hatlábbal kavargó gömbvillám a gyönyörű három fejével, amikben ezer féle elképzelés cikázik.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: