Emlékeztek még a “Feslett harisnya, tripla duplakávé – avagy így randizz a férjeddel három gyerek után” című házassági évfordulós írásomra? Nagyon szerettétek. Én is. Hát most itt a folytatás. A harisnyával most is meggyűlt a bajom, a házassági évfordulónk csak tavasszal lesz, és ez a mostani randink kicsit olyanra sikeredett, mint a gyerekeink fogantatása: mindketten akartuk, ám az ominózus eseményen mégis a város két különböző pontján tartózkodtunk. Csak a férjem most nem dolgozott, hanem tíz év után először beteg lett, a meddőségi orvosunk helyett pedig most valaki egészen más “ugrott” be az ő helyére. Most is, mint akkor ér rajtam röhögni.
Csupa boldogság vár ezután…
A gyerekek születése előtt nagy színházba járók voltunk a férjemmel. Amióta viszont három kisutódunk van, nemhogy színházba nem megyünk, de édeskettes programjaink száma is igen csekély. Évente egy-kettő. Na jó, gyakorlatilag nulla. Pedig fontosnak tartjuk, hogy legyen időnk egymásra, de a jelenlegi anyásapáskodásunkba szinte tudományos fantasztikus becsempészni egy-egy lopott órát, gyertyafényes vacsorát, de még egyelőre sokszor az sem megy, hogy miután letettük az összes kiskorút aludni, megigyunk egy pohár bort és ásítózás vagy kanapén való fetrengés nélkül váltsunk néhány értelmes, többszörösen összetett mondatot.
Épp ezért is karácsonyra színházjegyeket vettem magunknak. Jó, belátom, kicsit saját magamnak kedvezve a Meseautó című musical-re esett a választásom. Már gyerekként imádtam a nővéremmel az eredeti filmet, ezerszer megnéztük még kisiskolás korunkban, kíváncsi voltam, hogy mutat ez a Madách Színház színpadán. De talán nem is maga a darab volt fontos, inkább csak az, hogy végre valahára kettesben lehessünk gyermekeim apjával, hogy hosszú idő után újra feleség és nő lehessek magassarkúban, a családfő pedig öltönyös férj és úriember, aki kinyitja nekem a saját kis meseautónk ajtaját. Nagyon vártuk már azt az estét…
Hőemelkedés, bokáig csurgó takonylavinák és percenként száz tüsszentés Dupláinktól, akik bónuszként úgy köhögtek, akár egy tbc-s hajléktalanházaspár. 39,6 fokos láz, belobbant mandula és kínlódás az ágyban – ez volt a férjem szerepe aznapra. Én pedig remekül adtam az “elmenjek, ne menjek, aggódom, mindenki beteg, itthon maradok, akkor most dobjuk ki a jegyeket, megoldjátok nélkülem is” felkiáltó -és kérdés körök között piruettező anyukát, aki az indulás előtt fél órával még taknyos zsepikkel megtömött mackónadrágban, lehányt pólóban, és varkocsba tekert hajjal rohangált egy lázmérővel és egy szempillaspirállal a kezében. Ha az anyukám nem tartotta volna ügyeletesorvosként és főnővérként a frontot ideiglenes magánkórházunkban, akkor biztosan hagyom veszni az aznapi kúlturát, de mivel remekül helyt állt (és bíztam abban, hogy fent az égben az angyalok vigyáznak majd rájuk), öt perc alatt elkészültem és az egyetlen egészséges emberre is ünneplőt adtam, aki az egy kilométeres körzetemben létezett éppen akkor. Igen, ő a 4 és fél éves nagylányunk volt, Hetti.
Éreztem, hogy ez az este remek alkalom arra, hogy kicsit kettesben legyek Elsőszülöttünkkel, és remek alkalom arra, hogy végre ne farmert és bakancsot húzzak, hanem szaténruhát és extravadító szupermagassarkút. A táskám -a Hello Kittys kulacs, az alvóka, a kézfertőtlenítő, a popsitörlő, a 20 centis T-Rex és Triceratopsz miatt- már nem volt annyira elegáns, mint a külsőm, de a körülmények adta lehetőségek és az elkészülésre szánt idő fényében egész jó nőt varázsoltam magamból. És egy jó nő kivel nézi meg a Meseautót a Madách Színházban, miután elfogadta és valamelyest feldolgozta a kegyetlen tényt, mi szerint a férje nem tudta máskorra időzíteni a betegszabadságát? Hát persze, hogy egy ovissal, aki gyorsan saját maga kifestette a körmeit, amíg a jó nő enyhe pánikrohammal küszködve előkerítette a majdnem eltűnt színházjegyeket…
A kocsi felé haladva kiskorú partnerem megjegyezte: mennyire királylányos vagyok, s hogy neki van a világon a leghercegnősebb, gyönyörűséges mamája. Olvadtam. Majd’ ezek után rémbüszkén arról tartottam kiselőadást, hogy egy nőnek néha muszáj így megjelennie, a magassarkút bizony tudni kell viselni, de télvíz idején is ám, amúgy meg mennyire praktikus, hosszabbítja a lábat, keskenyíti a bokát, minden fiúnak tetszik és hát valljuk be: szép, ezen nincs mit ragozni. Na, épphogy befejeztem rövidke stílustanácsadásom, megcsúsztam a betonkemény, az életbe többé fel nem olvadó jégpáncélon és egy akkorát estem, hogy hirtelen azt hittem: az 1934-es Adler típusú személygépjármű helyett aznap estére a Baleseti Sebészet várójában foglalhatok helyet. A gyönyörű ruhámon fél méter sugarú sárfolt, az önbecsülésemen összevarrhatatlan repedés esett. Nem baj, több is veszett már Mohácsnál: bájos mosoly, finom legyintés, esetlen, a legkevésbé sem nőies feltápászkodás és arccal a vasút felé. Akkor is beszállunk a lányommal abba a Meseautóba, ha örökre lezárják azt az arany országutat!
A színháztól elállt Csipi lélegzete (gyerekelőadásokon, bábszínházban már többször is jártunk, de “igazi”, felnőtteknek való darabra még sosem vittük el – miért is tettük volna?). Nyert ügyem van – gondoltam könnyelműen. Innen már csak egy lépés, hogy picit ő is Kovács Verának képzelje magát és belezúgjon Szűcs János vezérigazgatóba. Végigálltuk a sort a büfében, aztán végigálltuk a sort a női vécé előtt. Leadtuk a kabátjainkat, kerítettem egy ülésmagasítót, megbeszéltük, hogy igen, ez a hely valóban hasonlít egy templomra meg egy kastélyra, és izgatottan vártuk, hogy széthúzzák a függönyt. A biztonság kedvéért ismeretlenül is beavattam a körülöttünk ülőket férjem igazolt hiányzásának mandulagyulladt okába, finom magyarázkodásba kezdtem, hogy hát tudom én, ez nem egy gyerekelőadás, csak most így a visszmajor, meg úgy az utolsó pillanat…
Az első 40 percben nagylányom imádta a darab minden pillanatát: táncolt az ülésen, hangosan nevetett, de aztán érthetően lankadni kezdett a kezdeti lelkesedés: inni kért, átült az ölembe, aztán vissza a sajátjába, háromszor felsoroltatta velem a szereplők nevét, izgett-mozgott-forgolódott. A darab első felvonásának végén már látványosan unni kezdte magát: előkerültek a 20 centis dínók a táskámból, “visszaintegetett” és vidáman köszönt a karmesternek (mert úgy érezte, a karmester csakis neki “integet” és “köszön”), kérdezősködött, hogy mikor lesz már vége és erősen hiányolta a pattogatott kukoricát. Nagy Sándor nem volt rá akkora hatással, mint huszonpár éve Szűcs János vezérigazgató rám és a nővéremre (és ez nem Nagy Sándoron múlott).
A szünetben újra végigálltuk a sort a büfében, aztán újra végigálltuk a sort a női vécé előtt. Félve tettem fel a nyilvánvaló kérdést, hogy maradjunk-e még, de hamar megnyugodtam, mert Csipi kíváncsi volt a folytatásra, otthon pedig már mindenki édesdeden, láztalanul szundított. Nem volt más hátra, csak a színeszüst erdők sora, s hogy kettecskén repüljünk szívünk tavaszán. Mindezt latyakfoltos szaténruhában, szétrugdosott harisnyában és lehorzsolt orrú magassarkúban. Szó, mi szó: ha Szűcs János vezérigazgató választhatott volna, egészen biztosan nem engem visz magával Lillafüredre, de talán Halmos Aladár sem vesz föl a bankba havi 80 pengő fixért. Nem nagy ügy. Ráadásul abban a percben jobban érdekelt, hogy Csipi legalább ötször köhögött bele az előtte ülő nő hajába tíz perc leforgása alatt. Titokban M and M cukorkákkal tömtem, hogy ne beszéljen annyit, négykézláb kúszva meg kellett keresnem a két szék közé beesett 20 centis Triceratopszát, aztán pedig valahol a “mit sütsz kis Szűcs” és a “kis pörkölt, kis fröccsel” között próbáltam az ölemben kuporgó, álomba szenderült lányom hallhatóan elégedett hortyogását simogatással csitítani. Ettől a percctől kezdve ( tehát a színdarab vége előtt negyed órával) élvezhettem teljes értékűen az amúgy pazar előadást. A vastaps alatt próbáltam életet lehelni Hettibe, mire kissé bódult állapotban azért csak elmormolta, hogy “mama, nagyon jó volt, de most már mehetünk haza!?”. De hát mi mást vártam volna este 10-kor? Én jól éreztem magam, mert együtt voltunk. Három gyerek után pedig nekem már semmi nem ciki, szinte soha nem érzem magam kínosan. Egyéni taps helyett páros-pacsiztunk is egy csomót, akár egy focimeccsen. Akkor már végképp mindegy volt, ki, mit szól. Ja, igen, az előadás: nem csalódtam, nagyon tetszett, sokat nevettem. Remek színészek, parádés rendezés! Erre a darabra örökké emlékezni fogok, még a jegyeket is eltettem emlékbe. Mindenkinek csak ajánlani tudom – amennyiben betöltötte legalább a 14. életévét.
Arról most inkább ne ejtsünk szót, miként vettem ki a ruhatárból a kabátjainkat egy félig alvó 24 kilós gyerekkel a jobb vállamon, magassarkúban egyensúlyozva egy hatalmas tömeg kellős közepén, miközben még két 20 centis dinoszauruszt is erősen szorítanom kellett. Maradjunk annyiban, hogy legyek életem végéig egy sötét pincébe stemplizésre kárhoztatva, ha még egyszer királylányos cipőt és nejlonharisnyát veszek föl, amikor a közvetlen közelemben kiskorú tartózkodik!
Csipit végül ölben vittem a szobájába. A hazaút alatt végképp kidőlt, miközben a Meseautó címadó dalát énekeltem neki és tulajdonképp magamnak kárpótlásul. Nuli, Mircsi és az apukájuk betegen ugyan, de végigaludták az estétől reggelig tartó időszakot. Én pedig lerogytam a kanapéra, végre lerúgtam magamról azt az átkozott tűsarkút (amiben nem is tűnik sokkal hosszabbnak a lábam és vékonyabbnak a bokám), bevágtam a szennyeskosárba a szebb napokat látott szaténruhám, kidobtam a kukába a használhatatlan nejlonharisnyám, felvettem egy hányásmentes, ám mégis vállalhatatlanul kinyúlt pizsamafelsőt, megkerestem a szintén vállalhatatlan hozzá való alsót és arra gondoltam: milyen csodás estém lehetett volna a férjemmel, ha nem dönti le a fél családot valami istenverte vírus! Hiába, Csipi középsős ovis létére még nem foglalkozik a romantikával, várhatunk még ezzel a szerelem-kérdéssel. Fura, de akkor már igazából egy csöppet sem bántam, hogy az élet ismét belekontárkodott számításaimba, jó kis este volt ez így is! Egy kalandos, izgalmas, különleges, olyan igazi “Rellás” utazás volt, ahol aztán tényleg a sors fogta a volánt.
A fotó nem a színházban készült. Ezt még nyáron szelfiztük Hettivel, amikor John Newman koncertre tartottunk Hartáról a Sziget-fesztiválra.
Merthogy oda is ő kísért el 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: