Ágas-bogas "napej"

Az ember nem találkozik minden nap kedvességgel, szelídséggel, barátsággal. Ha ezek mégis szembejönnek vele, nagyon jól esnek. Különösképp, ha egy vadidegennel járnak kéz a kézben.

Néhány napja Hettivel homokoztunk a játszótéren, amikor megjelent egy iskolás csoport. A gyerekek hamar szétszéledtek a hatalmas parkban: a fiúk azonnal elfoglalták a focipályát, a lányok csoportokba gyűlve susmusoltak. Egy kisfiú odajött hozzánk.

– Csókolom! Szabad játszani a kisbaba homokozóival? – érdeklődött kedvesen a kékszemű, barna hajú gyerek.
– Persze. De az én kisbabám még nem tud másokkal játszani, inkább csak a fejére szórja a homokot és megeszi a formákat.
– Nem baj, építek neki várat és ások egy gödröt is. Betemethetem a lábát? A kishúgomnak is be szoktam és nagyon szereti – győzködött.
– Megpróbálhatod, hátha neki is tetszeni fog – azzal megfogta Hetti sárga lapátját és neki állt a gödörnek.

– Hogy hívnak? – kérdeztem a nagy munkálatokat megzavarva.
– Levente.
– És téged meg a kisbabádat?
– Engem Rellának, a babámat pedig Hettinek.
– Szép neve van. És tök jó kék a szeme.

Hetti szó nélkül figyelte a párbeszédet és az építkezést, egy hang nélkül ült a homokozóban, néha a szájához emelt egy kisebb mennyiséget vagy ütött párat piros gereblyéjével. Közben Leventét a családjáról kérdezgettem, ő pedig a „kisbabámról”. Megtudtam, hogy három testvére van. Kivel az édesanyja, kivel az édesapja közös. Egy „új apukát” is említett, de ezt a témát nem akartam feszegetni. Harmadikos, és elég messze laknak az iskolától, de az anyukája kocsival fuvarozza őket. Szerelme nincs. Barátai sem igen akadnak. Viszont a különböző közlekedési eszközöket nagyon szereti.

– Ha anya nem tud kocsival elhozni a suliba, akkor hévvel és villamossal kell jönnünk. Visszafele pedig fordítva. Villamossal és hévvel. De igazából a busz a kedvencem. Az, amelyik itt jár, a 15-ös. Ha nagy leszek, buszvezető szeretnék lenni.
– Tényleg? –mosolyodtam el- a férjem is imádja a buszokat és gyerekkorában ő is buszvezető szeretett volna lenni.
– És az lett?
– Nem.
– Akkor most mit dolgozik?
– Hát, kommunikációs vezető.
– És az jó? – nézett rám kérdőn Levente.
– Tulajdonképp nem is tudom. Néha szereti, néha nem annyira.
– Én nagyon szeretni fogom a munkám, mert a 15-ös buszt fogom vezetni. A férjednek van valamilyen járműve?
– Mire gondolsz?
– Hát járműre.
– Van egy autója.
– Csak ennyi?
– Neki az is épp elég.
– Nekünk is egy van. Egy Suzuki. Szerinted az jó autó?
– Nem igazán értek hozzá, de szerintem a tiétek biztosan az.
– Nekem egy csomó járművem van! Irtó sok buszom meg villamosom, sőt még egy metróm és egy trolibuszom is.
– Ja, értem már. Az előbb kicsikre gondoltál. Olyan a férjemnek is van. Egy régi, zöld Zsigulija, egy kék Moszkvicsa és egy fekete Trabantja. De felnőtt korában kapott egy piros Alfa Romeot is. A hűtőnkön pedig van egy villamos és egy troli.
– Nem tudom, mik ezek. Kocsik?
– Igen, csak kicsit régiek. Az Alfát sem ismered?
– De azt igen. Olasz, ugye?
– Igen, az.
– A férjed a kisbabád apukája?
– Igen, ő az.
– És van tesója?
– A férjemnek vagy a kisbabámnak?
– Hát mindkettőnek.
– A férjemnek van egy nővére, de a lányomnak egyelőre még nincs testvére.
– Miért?
– Mert csak nem rég szültem őt. De majd hamarosan szeretnénk még gyerekeket.
– Lányt vagy fiút?
– Mindegy. Aki jön, az jön.
– És mit dolgozik a férjed nővére?
– Operaénekes – erre Levente nagyot nevetett.
– Uhhh! Senki nem lett buszvezető a családodban?
– Nem, senki.
– És villamosvezető?
– Az sem.
– Senki nem vezet semmit nálatok?
– Hát járművet senki.
– És te mit dolgozol?
– Én most anya vagyok.
– Az jó. Az én anyukám is az.

Sokáig beszélgettünk még a járművekről, ami nem az erősségem, de amit nem tudtam, azt Levente boldogan elmagyarázta. Szó esett családról, iskoláról és a vakációról is. Közben ásott egy jó mély gödröt és a kilapátolt homokból Hetti elé épített egy várat, ahogy korábban ígérte. Csakhamar odajöttek hozzánk Levente osztálytársai és csúfolni kezdték. „Mekkora dedós vagy, egy kisbabával játszol!” . De elhangoztak játszótérre nem való, egészen cifra, felnőttes káromkodások is. Levente ügyet sem vetett rájuk, nem mondott csúnyát sem, csak csendesen elküldte őket vissza a focipályára. Szomorúnak tűnt.

– Gyakran bántanak az osztálytársaid? – kérdeztem.
– Aha, elég sokszor, de nem érdekel. Nem kell velük foglalkozni.
– Nagyon csúnyán beszéltek veled.
– Tudom. Szerinted rossz példát mutattak a kisbabádnak?
– Nem örülnék, ha Hetti visszamondaná ezeket a szavakat. Igen, rosszat mutattak neki. Van olyan, akinek el szoktad mondani, hogy nem igazán szeretnek a suliban?
– Van. Anyának és a kistesómnak. De Ildikó néninek is szoktam néha szólni.
– Ildikó néni az osztályfőnököd?
– Nem, ő a napejos (napközis) tanár néni, ő a kedvencem. Nagyon kedves minden gyerekkel. Velem is.

Levente nem is sejti, hogyha majd nagy lesz és a 15-ös buszt vezeti, akkor még köszönetet mond mindazoknak, akik bántották. Mert ők is hozzájárultak ahhoz, hogy jószívű, rendes felnőtt váljék belőle. Olyan, aki ellenez mindenféle megkülönböztetést, kirekesztést. Bár tudom, gyerekként nehéz elviselni, ha egyik körbe sem tartozunk bele, de felnőttként már másként látja az ember. Drukkolok Leventének!

– Sajnos nekünk lassan mennünk kell, mert Hetti ebédelni fog.
– Ilyen későn ebédel?
– Ma igen, mert később ébredt, később reggelizett, később tízóraizott és ezért később is ebédel.
– Hát akkor jó étvágyat neki! Segítek összepakolni a homokozó játékokat – azzal felnyalábolta a rózsaszín pillangó formát és a zöld kisvonatot.
– Ez kedves tőled, köszönöm. Kivel fogsz játszani, ha mi elmegyünk?
– Nem tudom. Senkivel.
– Lenne kedved egyedül is ásni?
– Aha.
– Akkor tudod, mit? Itt hagyom a sárga lapátot. Mielőtt visszamennétek a suliba, tedd ide, a homokozó mellé. Délután biztos visszajövünk még, és akkor megtalálom. Jó?
– Oké, köszönöm! Addig építek még egy várat a kisbabádnak. Örülni fog neki?
– Persze. Köszönjük szépen!

Összepakoltuk a játékokat és elköszöntünk egymástól. Sajnáltam, hogy nem maradhattunk, mert jó volt beszélgetni ezzel a kisfiúval. Sajnáltam őt magát is, amiért minden bizonnyal a többiek majd még jó néhányszor kicsúfolják miattunk. Levente a park főbejáratáig kísért bennünket, és amikor kinyitottam a kaput, olyat mondott, amire idősebb koromban is emlékezni fogok. Maradandó élmény.
– Nagyon szépnek tetszik lenni! – és megsimogatta a kezem.
– Köszönöm, nagyon kedves vagy! – kicsit zavarban voltam, mert nem igazán kaptam még ehhez hasonló bókot ilyen kisfiútól. De igazán jól esett. Levente egészen addig integetett nekünk, ameddig el nem tűntünk az ügyészség zömök épülete mögött.

Két-három óra múlva megint szedtük a sátorfánkat és Hettivel a játszótér felé indultunk. Már el is felejtettem a sárga lapátot és a második várat. De amint letelepedtünk a homokozó mellé, észrevettem a meglepetést. Levente tényleg épített még egyet, bár az első azóta kicsit megroskadt, de mégis olyan jól mutattak egymás mellett. A lapátot is megtaláltam, ott volt a megbeszélt rejtekhelyen. És mellé ágakból, termésekből és levelekből kis kupac volt halmozva. Ajándék a „kisbabámnak”. Vagy nekem…