Minden az esküvő előtti hetekben kezdődött. A férjem ötlete volt, hogy vegyünk táncórákat, amire én meglepődve bólintottam. Szép gondolatnak tűnt, hogy egy tanár segítségével, száz ember előtt kerülünk még szorosabb kapcsolatba azon a napon. Testileg, lelkileg.
Az első órán feszengtem, pedig azt hittem: az általános iskolai néptánc órák és a többéves balett oktatás után csak úgy suhanok majd a parketten. Nem is a mozgás miatt voltam zavarban, sokkal inkább azért, mert hatalmas tükrökben minden szögből láttam magam. El kellett telnie néhány órának, amíg elfogadtam a látványt. Így nézek ki, ilyen a testem. Ez vagyok én. Aztán már jólesett, hogy a zuhogó hóban, az esti kutyasétáltatás közben gyakoroltuk az angolkeringőt. Kicsit sem zavart, hogy mások is néznek. Inkább tetszett a dolog.
Összeadtak bennünket, elszambáztunk a nászútra, beszteppelt az ősz, együtt híztunk, együtt nevettünk a terhességem alatt, majd a szülőszobáig is eltangóztunk. Hetti hathetes volt, amikor visszamentem a tánciskolába és megint a tükrök előtt álltam. Újra meg kellett szoknom azt, amit látok. Megváltozott a testem és én magam is.
Szülés után a férjem helyett az idősebbik húgom, Neszta kísért el. Ezeket az órákat csak lányoknak tartják, és itt inkább a technikára erősítünk. Arról szó sincs, hogy most szeretném beindítani a táncos karrierem, de még csak azt sem tudom elképzelni, hogy egy erotikával fűtött, izzadságszagú, füstös klubban simulok egy Patrick Swayze-hez, aki félig kigombolt ingben, óriási tesztoszteron túltengés közepette kavar alám (de most, hogy így leírtam…). Egyszerűen csak jó táncolni. Akkor és ott az órán jól érzem magam.
Ez a tánciskola olyan, mint a filmekben. Messziről látni az ablakban a feliratot: Miravos Táncstúdió. A liftből kiszállva már érezni a dübörgést, hallani a zenét. Csak ruganyozva lehet lenyomni a kilincset. A barátságos kis pultnál, kedves fiatal lány nyomja a kezembe az öltöző kulcsát. A színek tökéletesen harmonizálnak egymással, minden ízlésesen kifogástalan. A falakat különböző tánckategóriák kiemelkedő alakjainak lépései díszítik, a padlón pedig zsizsgő emberek tánccipőben lépdelnek. Ki példás testtartással, ki hanyagul. Ki bejáratlan, vadonatúj cipőben kopog, ki pedig egészen elnyűtt, viseletesben csoszog.
Olyan izgalmas belesni más órájára! Hogyan próbálja memorizálni négy ügyetlen párocska a salsa alaplépéseit, vagy ahogy a kubai táncospár viszi egyre beljebb a merészebb, élvezettel teli szerelmeseket, akikre sokan izgalmasan irigykedve néznek. Kicsit én is. A hastáncosok színkavalkád-szoknyáinak csengését már jó előre hallani, a zumba csoport önfeledt ugrálásától pedig azt érzem, menten leszakad a padló. A stúdió vezetőjének, Évának mindenkihez van egy kedves szava. Talán ettől is olyan szép. Az övéi a világ legvékonyabb bokák, és alakjával a huszonévesek zöme szívesen cserélne, pedig Éva –a kora szerint- az anyám lehetne.
A mi csoportunkba jár egy molett, pufi, teltkarcsú, testes lány. Nem bántani akarom, sőt! Belevaló, vagány, nagydumás, szexi csaj. És: baromi jól táncol! Sokszor ő segít nekem, mit, hogyan csináljak. Minden mozdulata a helyén van, minden lépés és kéztartás onnan belülről jön. Érzi a zenét, érti, amit csinál. Egy-egy komplikáltabb lépésnél, ahol útban vannak méretes keblei, vagy a néha kivillanó husis hasa, saját magán is tud egy jóízűt nevetni. Amíg mások félve pillantanak a mellettük táncolóra, hogy vajon látta-e, mennyire rosszul csinálja a lépést, addig ő csakis saját magával van elfoglalva. Látszik, hogy imádja nézni azt, amit csinál. Figyeli, min kell még javítania, és egyébként pedig tesz arra, ki, mivel foglalkozik. Önfeledt, boldog, szabad, féktelen és zabolátlan. Szeretem nézni, ahogy táncol.
Miért hiányzik ez az érzés sokunkból? Miért nem mer az ember mások előtt elszabadulni? Fél a rosszindulatú megjegyzésektől? Attól, hogy kinevetik, megszólják? Ha így van, elhiszem. Egy folyamat a saját magunk elfogadása. Kinél hosszabb, kinél rövidebb. Ha az ember magával rendben van, azt a világ is látja. De nem is ez a fontos: ha a tükör elé állunk, akkor saját magunkat lássuk olyannak, amilyennek szeretnénk látni.
A mai napig vannak reggelek, amikor azt kérdezem a tükörképemtől: „Te jó ég, ez most komoly?”, nem hiszem, hogy előkelő helyezést érnék el akár egy rangon aluli szépségversenyen. Vannak napok, amikor egyáltalán nem érzem jól magam a bőrömben, és még mindig tíz pasiból kilenc a tizennyolc éves húgom után fordul meg, ha egymás mellett megyünk az utcán (a kivétel természetesen a férjem).
De a tánc sokat segített. Nem megbékéltem a testemmel, nem elfogadtam azt, ahogy kinézek, hanem észre veszem a szépet és kevesebbet foglalkozom a hibáimmal, amik ellen megtanultam tenni. Elégedett lettem. És heti egyszer egy órát nem attól érzem magam kívánatosnak, szexinek, vonzónak és csodálatosnak, mert a férjem azt mondja. Hanem azért, mert annak érzem magam. Tökéletesnek.
Olyan ez, mint egy jeges pillanat-fuvallat a fullasztó hőségben. Mint mezítláb sétálni a tenger bokáig érő vízében. Egy hangos, zamatos nevetés, egy bűbájos, pikáns mozdulat. Mint amikor széttárod a karod, hogy az egész világ beleszaladjon, és mint amikor egy jó nagyot ugrasz a levegőbe.
…hátra, vissza, három, négy…
Alattunk a föld (fotó:Wellisch Maya)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: