Láb-sztori

Cipő. Az ember legjobb barátja. Mindig kéznél van, mindig ott van velünk, bármerre is vigyen az utunk. Nem holmi fogyó eszköz, ahogyan azt sokan gondolják. Kell, szükségünk van rá, nem létezhetünk nélküle. Kihangsúlyozza, előtérbe helyezi a láb és az afeletti részek szépségeit, erényeit. Elrejti, mélyre elsüllyeszti a kevésbé vonzó, esetleg kiábrándító tulajdonságokat. Segít nekünk.

A cipőnek lelke van. És amikor az ember belebújik, saját lelkét is belecsúsztatja. A cipő mesél tulajdonosáról, elárulja viselője emberi készletét. Hűen szolgálja gazdáját, saját tollát adja, hogy mi ékeskedhessünk vele. Néha átok benne menni, néha minden lépés áldás. Minden példány számít. Mindegyikre számít valaki.

Az első, amit megfigyelek egy férfin vagy akár egy nőn. Ebből bármi kiderülhet. Csak akkor klappolhat minden, ha a cipő rendben van. Ez az első és legfontosabb, ami a külcsínt illeti. Kihangsúlyozza a láb és a személyiség esetleges hibáit, a kiábrándító tulajdonságokat, miközben megmutatja, a mélyből előcsalogatja az előnytelen, csorba szépséget. Sosem hazudik.

A szekrényem legnagyobb helyét a cipőim foglalják el. Köztudott rólam, hogy ugyan még a normalitás keretein belül, de szenvedélyese vagyok a lábbeliknek. Nem húzok minden órában másik darabot a lábamra, sokszor napokig csak egyet hordok, de a cipősdobozok toronymagasak. A cipőhöz választok ruhát, és sosem fordítva.
Nem fontos a minőség vagy a mennyiség, sokkal inkább a külső érték az érdekes. A legtöbb fillérekbe került és csak néhány drágább darab van közöttük. Az élmény, amit velük együtt éltem át, viszont megfizethetetlen. Sokukat évek óta nem húztam fel, csupán csak örökös tagjai a saját divatomnak. Nyugdíjas, egyslágeres előadók. Mindegyik cipőmre emlékszem, amelyek az életem fontos pillanatainál voltak velem. Ezért sem selejtezem ki őket. Nincs szívem megválni tőlük.

Mint minden kislány, én is sokszor próbálgattam anya és a nagymamáim cipőit. Azért vártam a legjobban, hogy felnőtt legyek, hogy belenőjek a nagyokba. A baj csak az, hogy felnőttként is azonnal felpróbálom családom nőtagjainak cipőit. Sőt, a férjemébe is rendszeresen belebújok. Ebből nem lehet kigyógyulni és kizárólag egy orvosság létezik rá: még több cipő.

Lassan tíz éve nem volt rajtam az a fekete, örök darab, ami apa temetésére kísért el. Körülbelül ilyen régen lovon sem ültem, de a világért sem ajándékoznám el a lovaglócsizmám. Az a piros magassarkú csak egyszer volt rajtam, amiben az anyakönyvvezető és az oltár elé topogtam. Az esküvőt pillanatok alatt megszerveztük, a ruhámat hamar kiválasztottam, de a menyasszonyi cipőn sokat töprengtem. Tudtam, hogy pirosnak kell lennie, de hogy honnan kerítek olyat, amilyet gyerekkoromban megálmodtam, arról fogalmam sem volt. Végül két hónap folyamatos keresgélés, kutakodás után találtam egy olyan cipészt, aki először lerajzolta, majd el is készítette a műremeket. Butaságnak tűnhet, de az esküvői cipőm ezerszer fontosabb volt, mint az, milyen ruhában megyek férjhez. A húgaim voltak a koszorúslányaim, akik automatikusan ezt kérdezték tőlem: „mit szeretnél, milyen cipő legyen rajtunk?”.

Megtartottam azt a lábbelimet, ami a vörösiszap-katasztrófa helyszínén volt a társam. Használhatatlan, egy zacskóba bugyolálva őrzöm, de sosem dobom ki. Ahogyan azt a cipőmet sem, amiben gyönyörű lábaim vannak, de olyan magas a sarka, hogy hordhatatlan. A hajszálvékony pántja is elszakadt, amikor akkorát estem benne, hogy napokig lábra sem tudtam állni. De ezért nem haragszom rá.

Vannak cipőim, amik már egyáltalán nem tetszenek, de ezt nekik sosem vallanám be. Félek, hogy megbántódnak, ezért –hogy enyhítsem saját lelkifurdalásom- egy összkomfortos dobozt kaptak életük végéig. Az olyanoktól sem válnék meg, akik éveken át jó szolgálatot tettek. Van egy kínai szandálom, aminek ez lesz az 5. éve. Ha jól emlékszem, 1500 forintért vettem egy aluljárós leárazáson. A munkahelyemről küldtek haza, negyven fokos lázzal, de gondoltam, a betegszabadságot feltétlen ki kell használnom cipővásárlásra. Este kioperálták a perforált vakbelem. Ennek a rózsaszín szandálomnak hol a papám, hol pedig a férjem ragasztja vissza a talpát, de én még mindig úgy érzem: a következő nyarat is túléli.

Van egy fekete szandálom is, amit még Angliában vettem, mielőtt elutaztunk volna Scilly Isles-ra. Ez a darab is elnyerte az örökös tagságot. Mára már leesik a lábamról annyira kitágult. Többször leerúgtam az elejét (persze csak véletlen), és talpproblémái is sokszor voltak már. Apáca-cipőnek csúfolják, mert valóban inkább praktikus, mint szép. Fiatalkorában éjjel-nappal ezt viseltem. Aztán, amikor már egy lépést sem tudtam megtenni anélkül, hogy ki ne csússzon belőle a lábam, elbúcsúztunk egymástól. Bedobozoltam. Viszont a terhességem alatt újra elővettem, mert tudtam, hogy a kissé megdagadt, fáradt lábaimra pont jó lesz. Ebben a szandálban mentem szülni.

Az első piros tornacipőmet tizenhét évesen vettem. Nagy becsben tartom, különösen vigyázok rá. A lábam talán benne érzi magát a legkényelmesebben. Évekkel ezelőtt be kellett volna ruháznom egy újra, de inkább csak ritkán veszem elő, hogy megkíméljem, kézzel sikálom tisztára és minden közös út alkalmával megköszönöm az együtt töltött időt, hátha attól tovább bírja. Az első igazi bakancsom talpát a mai napig különleges sár díszíti. Rég nem volt rajtam, szerintem már ki is nőttem. Azért fontos, mert egy szörnyű helyen volt velem. Nem csak a bakancs, hanem még a nadrágom is sáros lett azon a sintértelepen, ahonnan Bingót mentettük hét évvel ezelőtt. Megőriztem azt a túracipőnek a legjobb jóindulattal sem mondható sportcipőmet, ami akkor volt rajtam, amikor Zitával és apával megmásztuk a Székelykőt. Kínkeserves, izzadságszagú, fogösszeszorítós, mégis jóleső túra volt ez mindkettőnknek.

Örököltem cipőt a nagymamámtól, kaptam magassarkút Neszta húgomtól, tornacipőt Zsancitól. Barátnőktől, ismerősöktől levetett, viseletes darabokat, anyától vadonatújat. A férjem sokszor meglep olyan topánnal, amibe jóelőre beleszerettem egy kirakat előtt ácsorogva, bár tudja, hogy emiatt egy doboznyival kisebb helye lesz a szekrényében.

Cipőtulajdonos vagyok. A legjobban mégis akkor érzem magam, ha mezítláb lehetek. Ha érzem a földet a lábam alatt. Ha felelőtlenül piszkos lehet a talpam. De a cipőim megmaradnak a lakásom, a gardróbszoba, a szekrényem tulajdonosaként. Folyamatosan érkeznek új lakók, akik békében megférnek elődjeikkel. Köztük nincs háború, féltékenység, gonoszság, irigység és gyűlölködés. Szeretik egymást, én pedig őket. Példát vehetnénk a cipőimről…

Örülök annak, hogy sokan olvassák a blogom! Látom, melyik nap hányan kattintottak a bejegyzéseimre, tudom, hogy akadnak, akik éjjel 2-kor olvasnak. A számokat ismerem, a személyeket nem. Változtatnék ezen. Létrehoztam egy email-címet azoknak, akik szeretnék, ha megismerném őket. Küldjétek ide a saját cipőtökről készített fotót, hogy picit én is bekukkanthassak hozzátok. Lehet név, méret és márka nélkül. Írhattok hozzá néhány mondatos történetet, vagy egy véget nem érő regényt. Kíváncsian olvasnék én is…

Címzett: rellablog@gmail.com