Van egy álmom. De ez nem egy klasszikus álom, amit éjszaka, alvás közben, tudat alatt gondolok ki, s reggelre szinte mindig elfelejtek. Ez olyan „ébrenálmodós” álom. Még csak néhány napja találtam ki, de azóta folyamatosan ez jár a fejemben. Minden nap álmodok hozzá egy kicsit.
Hogy honnan jött ez a kissé eszement, butácska ötlet, azt nem tudnám megmondani, de van és foglalkozni kell vele. Ezen a vonalon elindulva, azt is kitalálhattam volna, hogy nyitok egy virág –vagy könyvesboltot, de én most mégis egy pitézőről álmodom. Rella pitézője – ez lesz a neve és már látom is magam előtt a cégtáblát. Minden nap újabb és újabb részleteket találok ki a játszótéri hinta mellől vagy porszívózás közben. Tulajdonképp minden készen áll ahhoz, hogy megnyissa kapuit a Rella pitézője…
Félreértés ne essék: eddigi életem során egyetlen igazi pitét sem sütöttem, nem értek a kereskedelemhez vagy a vendéglátáshoz, fogalmam sincs arról, hogyan kell nekiindulni egy ilyesmi vállalkozásnak, és minden bizonnyal naiv lelkesként azonnal bele is buknék. Ha reálisan gondolkodnék, azt mondanám: az embereknek nem pitére van szüksége. Egyáltalán kinek jut eszébe az, hogy pitét egyen? Kevesen tehetik meg manapság, hogy rendszeresen megfizessenek egy olyan valamit, amit nevezhetünk akár tökfölöslegesnek vagy luxusnak is. Hiszen ma sokkal inkább kenyérre és számlára kell a pénz, mint édességre, aminek az elmajszolásához idő kell, és mint tudjuk, az idő is pénz. De álmodozni szabad és én pontosan ezt is teszem.
Az én pitézőm kapuja mindenki előtt nyitva áll. Már messziről érezni lehet az alma és a fahéj illatát, de ha az arra járó aprólékosabban beleszimatol a levegőbe, akkor talál benne egy kis kávé –és piskóta illatot is. Bekúszik az autók és buszok ablakain, elér egészen a szemben lévő postáig, a két sarokra lévő antikváriumig. Harminc, negyven féle pitét lehet kapni nálam. Édeset, sósat, gyümölcsöset, csokisat, reggelit, ebédet és vacsorát. Van „ma reggel bal lábbal keltem fel” pite, „nem férek a bőrömbe”, „feje tetejére állt a világ” és „ásó, kapa, nagyharang” pite. Nálam is meg lehet váltani plusz pitét, amit majd olyan valaki fogyaszt el, aki egyébként nem tehetné meg. Kávé, frissen facsart narancslé, gyümölcsturmix és szendvics is kapható. Én is fizetek minden nap ezekből egyet-egyet, ha betéved egy hontalan vagy egy nélkülöző édesanya a gyerekeivel, akkor csak kérniük kell. Legyen. Itt mindenkinek jut a finomságokból.
A berendezés feltétlen azt szeretné éreztetni: olyan jó itt lenni! Ez egy olyan hely, ahova jó belépni, mert van hova. Barátságos, mentes minden sznobságtól. Hangulatos, kissé megkopott boxokba lehet befészkelni, csak néhány asztal ácsorog a pult mellett. Az egyik ilyen asztalnál minden reggel újságot olvas egy középkorú, őszülő férfi. Az ízlése nem változik: eszpresszó, cukor nélkül, egy pohár víz és egy „hétköznapi titkok” pite. A legelső boxba rendszeresen beül egy szerelmespár. Mindig mást kérnek, amolyan kísérletező fajták. Szerintem csakis izgalmas, jelentőségteljes dolgokról beszélgethetnek. Ezt onnan gondolom, mert a férjemmel mindig egy Rella pitézőjéhez hasonló helyre ültünk be megbeszélni az esküvő részleteit. Persze nem sok szó esett a zenékről vagy az ültetési rendről. Csak nagyokat néztünk egymásra, szorongottuk a másik kezét, falatoztunk és tervezgettünk. Pont úgy, ahogy szinte minden nap a pár az első boxban.
A pincérlányok egyenruhát hordanak. Hol világoskéket, hol halványrózsaszínt. Az egyik vörös hajú, mindig mosolygós. Nem is vékony, nem is telt, inkább olyan kedvesen csinos, aki smink nélkül, kontyba kötött hajjal is mindig szép. Egyedül él, szeret főzni és sokat olvas. Van egy szőke felszolgáló is. Fiatal lány, érettségi után, egyetem előtt áll. És mint minden hozzá hasonló, átmenetileg pitézőben dolgozó lány, úgy ős is mi szeretne lenni? Természetesen színésznő. Sokszor fáradt, gyakran egykedvű, a szilvás-mákos pitét szereti a legjobban, és minden műszak után motorral jön érte a barátja. A harmadik pincérlány már asszony, de épp válófélben van. Mivel két kamaszgyerek édesanyja, ezért szeretetteljesen anyáskodik a másik két pincér felett. Kissé őrmester-típus, határozott, nagyhangú, de sosem rosszindulatú. A lányok jól megférnek egymás mellett, bár vannak napok, amikor apróságokon, néha lényeges dolgok miatt hajba kapnak.
Mivel köztudott, hogy a konyhát inkább csak gyertyaöntésre és vízforralásra használom, ezért a mindig mufurc szakácsunk még csak azt sem engedi meg, hogy betegyem a lábam az ő fenségterületére. „Annyit ért hozzá, mint tyúk az ábécéhez” – mondja mindig, de nem bánom. Igaza van. De az utóbbi időben próbálok egy-két kulináris mozdulatot ellesni, hátha egyszer belőlem is profi pitesütő válik. Most ez az álmom. Szeretném, ha majd egyszer a gyerekeim vennék át a Rella pitézőjét, de addigra nekem kell őket megtanítanom pitét sütni.
A pincérlányoknak azért gyakran besegítek. Nekem is van saját egyenruhám, hogy a kritikus napszakokban ne minden az ő vállukra szakadjon. Szeretem felvenni a rendelést, szeretek felszolgálni. Érdekes, hogy a különféle emberek miket kérnek. Vajon mit árul el rólam, hogy inkább a klasszikus, jól bevált pitéket szeretem, mindig csak tejes kávét iszom, jó nagy bögrében, másfél kávéskanál cukorral?!
Késő délután, este fele csak kevesen ülnek be hozzánk. Nem kell rohanni, nincs sorban állás, még a pultnál szóló zenék is lelassulnak. Kevesebb autó jár az utcán, egyik sem dudál. A villamos is ritkábban fordul be a sarkon. Lassan minden üzlet leereszti a rolót, mindenki hazaindul. Zárás után betér hozzánk egy pitére a postán dolgozó nő és a csöpp antikvárium tulajdonosa. Beszélgetünk egymással. Ha az utolsó vendéget is kiszolgáljuk, nálunk is eloltódik a villany. A mindig mufurc szakács rendet és patyolat tisztaságot varázsol a konyhában, ami csak az övé, a pincérlányok levetik az egyenruhát és civil öltözetbe bújnak. Kivéve a szőke. Ő mindig egyenruhában várja meg a barátját a pitéző előtt.
Amikor már üres a helyiség -ahol nyitás után megszámlálhatatlan, más-más életkorú, gondolkodású, karakterű vendég zsibongott- egyszer egy héten én pakolom fel egyesével az asztalokra a székeket, beindítok egy számomra kedves cd-t, és felmosok mindenütt. Közben gondolkodom, értékelem az aznapot, visszamondom magamban, hogy a törzsvendégek mit kívántak és eszembe jut, hogy egyszer régen mennyit álmodoztam erről a helyről. Eljátszottam a pitéző gondolatán, mindent aprólékosan megterveztem a fejemben, a falak színétől kezdve, a pincérnők egyenruháján át egészen az étlap betűtípusáig. Amíg megszárad a padló, addig megeszem az utolsó pitét, ami a pulton árválkodik. Aztán kiöntöm a koszos vizet a vödörből, lekapcsolom a kislámpákat is, kilépek az üvegajtón, becsukom magam után, előveszem a kulcscsomóm és bezárom a Rella pitézőjét. De…
…holnap újra kinyitom.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: