Ugye te visszaintegetnél?

Magától értetődő kézmozdulat, egy félreérthetetlen jel. Ingyen van, mégis sokat ér. Néhány másodperc figyelmesség, a múltból hozott udvariasság. Köszönés, köszöntés. Bal kézzel, jobbal, vagy egyszerre a kettővel. Tartalmas üdvözlés, maradandó búcsú. Mi lehet ez?

Szabad a gazda, egy internetes szótár szerint: „Integet – tárgyatlan ige. Többször jelt ad egy kézmozdulattal, fejbólintással, szemhunyorítással vagy egy tárgy (például kendő) többszöri mozgatásával.”. Na, dereng valami?

Két hónapja múlt egyéves a lányom. Napról napra egyre többet tud, folyamatosan utánoz. Mint egy kis orángután, fáradhatatlanul követi a jó és rossz példát. Kipakolja a fürdőszobát és úgy tesz a flakonokkal, mintha bekenné a lábát, fésülködik, próbál pohárból inni, főzőcskézik, pórázon sétáltatja Bingót, bőszen telefonál (még a habverővel is), söpör és öltözködik. Néhány hete már köszönni is tud. Integet. Mindenkinek. A járműveken utazóknak, a kocsi ablakából, a játszótéri gyerekseregnek, állatoknak, ismerősöknek, idegeneknek. Néha a telefonfülkének. Szorgosan hadonászik husis bal kezével, és izgatottan várja a reakciót. Jobban mondva: várja, hogy valaki visszaintegessen neki…

Nemzetközileg elismert nyelv ez a kedves kis semmiség. A világon mindenki ért belőle. Ki így, ki úgy, de mindenütt vannak hasonló non-verbális kifejezések az üdvözlésre. Egy jel, amiről tudni illik, hogy illik. Visszaköszönünk, mert gyerekként ezt tanultuk. Visszaintegetünk, mert ezzel picit szebb lesz valakinek a napja. Szebb lesz a miénk. Nem kell, de jól esik. Nem kötelező, szerethető.

Családom különböző generációi szeretetteljesen tanítgatták Hettit, hogyan integessen. Anyai nagymamám szerint: „ne azzal, inkább a szép kezecskéddel ints pápát, úgy ni, pá-pá”. Közben Mami megfogta dédunokája kezét, és vele együtt mutogatott. Anya szereti, hogy Hetti mindenben olyan „balog”, „kacska”, „suta”, mint én, és a „pápá-hoz” sem ragaszkodik. Én pedig…nekem mindegy. Örülök, hogy ez az észrevehetetlen, aprócska tennivaló ennyire felvillanyozza a lányom. Mosolyog, ha választ kap, örül, ha megértik. De megértik? Észreveszik? Nem vagyok benne biztos, hogy aki néz, az lát is…

Milyen sok minden nyugtázható ebből a kicsinyke, mindennapi, ám mégis különleges mozdulatból. Mert igen, szerintem különleges, ha egy kisgyerek csak úgy játékosan odainteget egy idegen embernek. Korábban számtalanszor fordult velem elő ugyanez a szituáció, és sosem gondolkodtam azon, mi tévő legyek. Visszaintegettem. Ösztönből, illemből, kedvességből, reflexből, huncutságból. Anyaként sajnos szomorúan veszem tudomásul, hogy legtöbbször nem ér célba Hetti közeledése. Az emberek nem integetnek vissza. De miért nem?

Hanyag statisztikám ez ügyben siralmas, borongós, ködös és megdöbbentő. Tízből nyolcan észre sem veszik azt a csöpp gyereket, aki feléjük kapálózik akár hosszú percekig, kitartóan, reménykedve. Nem integet vissza a metrón velünk szemben ülő fiatal lány, aki csak olykor dugja ki a fejét okostelefonja mögül. Nem integet vissza az az öltönyös férfi sem, aki csodák csodájára elsőként enged át bennünket a zebrán. Észre sem veszi a lányomat az az anyuka, aki négyéves körüli fiát rángatva maga után rohan valahova. Hettit a négyéves kisfiú sem veszi észre. A boltban ügyet sem vet rá az az idős hölgy, aki inkább mégsem nézi meg, melyik az olcsóbb joghurt, nehogy mi előbb érjünk a kasszához. Nem integet az eladó sem. Hettinek előbb köszön vissza egy kutya, mint a gazdája. Vagy a sarki telefonfülke. Úgy tűnik, az én lányom nem csak olykor és nem csak játékból láthatatlan.

Hangosabban szól a gesztikuláció azoknak, akik valamilyen egyenruhát viselnek – esküszöm, ezt nem tőlem látta a gyerek! A rendvédelmi dolgozók, a tűzoltók, a mentősök, a kukások és az utcaseprők körében valamelyest jobb a helyzet. Ők jobban szeretnek integetni. De van egy középkorú hajléktalan férfi, aki az integetés mellé mindig ad egy szelíd mosolyt is. Hetti értékeli a többletkedvességet, mert ezek után még három utcával arrébb is szorgalmasan jár a keze. Ilyenkor egészen felbátorodik, és integetni kezd annak a kutyasétáltató nőnek is, aki folyton zsörtölődik, ha Bingót is velünk látja. Integetni persze még házsártosan sem tud.

Mi lett velünk? Tényleg ekkora a baj? Ennyire leharcoltak, kedvetlenek, életuntak lennénk? Valóban képtelenek vagyunk erre a csekélységre? Itt nem arról van szó, hogy az én lányomnak jó napja legyen, senkitől nem várok potyaszórakoztatást. Sokkal több az, ami e mögé az aprócska dolog mögé rejtőzik. Semmiség, csendben megbúvó jótett, mégis ordítva állít ki elégtelen bizonyítványt a társadalom egy részéről. Elégtelent, amit kár lenne magyarázni. Engem félre lehet lökni, át lehet nézni rajtam. De nem észrevenni egy ártatlan, tiszta lelkű csöpp lényt, aki még önzetlenül, hátsó szándék nélkül törekszik a szépre és a jóra? Kiábrándító.

A munka, a sárga csekkek, a megoldásra váró, mindennapi problémák, amelyek a fejünk fölött tornyosulnak, szaporodnak és sokasodnak, létező gondok. A pénz, a házimunka, a kilátástalanság, a társas magány mind-mind valós bajok. Tudom, hogy manapság nem könnyű élni, de ezt a dolgot nem lehet a nincstelenség, az éppen aktuális kormány, a párkapcsolati válság, vagy a matek 1-es számlájára írni! Ez nem függ semmitől. Nem kell hozzá se ész, se izomerő. Ennek nincs se tétje, se beláthatatlan következménye. Kortól, nemtől, vallási hovatartozástól és nemi identitástól független. Semminek nincs köze hozzá, de sajnos nagyon úgy fest, senkit nem is érdekel. Nem jár semmivel, az eredménye igenis vállalható, mindenkinek belefér. Akkor mégis miért nem tesszük meg?

És te? Ugye te visszaintegetnél?