Néhány napja fáradtan szálltam le a négyeshatosról. Hetti édesen szundított rajtam, tíz kilója kétszer annyinak tűnt alvás közben, mint egyébként. Hozzászoktam a cipeléséhez, már szinte meg se kottyan. Nem rég volt, amikor ötkilósan hordoztam és fél óra után mindenem fájt. A fejem búbjától a nagylábujjam hegyéig. Mindenem. Most pedig… Fel sem tűnik, ha rajtam csüng. Nézelődik, elbóbiskol, néha cumizik. Szeret utazni.
Aznap este rég sötét volt már, amikor leszálltunk a villamosról és már rutinból álltam meg a zebránál. Jobbról 10-20 autó átsuhant, szemből néhány ember átrohant. És mit látok? A Tisztakék kivilágított, hatalmas üvegablakait. Már nem voltak letakarva, nem volt sem sötét, sem üresség bent a régi tisztítóban. Zöldre váltott a zebránál a lámpa, az autók megálltak, az emberek elindultak a szélrózsa minden irányába. Én pedig megálltam a Tisztakék előtt. Pont ott, ahol már annyiszor.
Bent emberek sürögtek-forogtak, a berendezés teljesen átalakult, megváltozott a falak színe, más lett a helyiség elrendezése. A tisztítóban középen volt a pult, szemben a bejárati ajtóval, most viszont 180 fokkal eltolták és merőleges lett a bejárattal.
Lekerült a “Tisztakék” cégér, helyére ugyancsak kékkel írták ki:
BITE CAFÉ
Tehát kávézó lesz az imádott tisztítóm helyén. Végre kiderült, lehullt a lepel. Mosópór illat helyett kávéaroma. Pecsétes zakók és blúzok helyett hófehér abrosz és asztaldísz. Olyan ez, mint amikor az ember egy megszokott, jól bevált út helyett kénytelen egy másikat, egy teljesen ismeretlent választani. Egy változás, egy apró váltás: nem rossz, nem jobb, csak egyszerűen más. Hiányzik a régi, de izgatottan várod, vajon milyen lesz az új. Új izgalmak, más érzések. Nagyon kíváncsi vagyok, de azért van bennem némi előítélet. Egyelőre még a Tisztakék pártját fogom.
Otthon elmeséltem a férjemnek, mit művelnek odalenn, és megígérte, hogy ha megnyílik a kávézó, meghív egy valamire. Biztos lesznek sütemények, szendvicsek, úgyhogy nem csak egy sima kávét fogok kérni. Most arra pályázom, hogy én legyek az első vendégük! Én (illetve természetesen a férjem) vizethesse az első számlát. Azt hiszem, ez jár nekem. Egyszerűen megérdemlem…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: