Költözés. Egyszer mindenki életében eljön a pillanat. Egyszer vagy többször. A szárnypróbálgatás után kirepülünk a szülői fészekből, hogy aztán elkezdjünk egy egész más életet felelősségteljesen, az összes teherrel a saját vállunkon. Aztán összeköltözünk kisebb és nagyobb szerelmekkel. Nagyobb lakásba költözünk, mert jön egy következő gyerek, vagy mert csak egyszerűen váltani akarunk. Kiszeretünk, kiköltözünk. Nagyobb otthonba megyünk, mert egy jobb életben reménykedünk. Zajosból csöndesbe, emeletesből kertesbe, albérletből sajátba, kényszerből, saját akarattal. Váltunk. Egy másik tetőt szeretnénk a fejünk fölé. Továbbvisz az utunk. Költözünk.
Elnézést, hogy sokáig semmilyen formában nem jelentkeztem, de hosszú hallgatásomnak több oka is van. Első és legfontosabb: a költözés. Majd a felújítási munkálatok koordinálása, és az új otthon berendezése, csinosítgatása. Valójában ez utóbbi még várat magára (illetve rám vár), mert még mindig zsákokból cibálom ki a nyári göncöket, fogalmam sincs, hol a vasaló, az evőeszközöket is csak ma találtam meg. Még mindig matracon alszunk, Hetti játékai dobozokban, és még egy szoba kifestése is ránk vár, ugyanis a festő egy idő után lelépett/kirúgtuk. Azt hittem, hogy mostanra már semmi dolgom nem lesz, csak friss virágokat rendezgetni a kedvenc vázámban, de már tudom, hogy egy költözés nem egy sétagalopp, nem egy leányálom és nem is túl rózsás (kinek, ahogy tetszik). Tehát a káosz még mindig a tetőfokán pihen, de legalább már megérkeztünk és látjuk az alagút végét. Persze nem panaszkodom, melós, de élvezzük.
Furcsa érzés itt lakni, pedig már három hetem volt rá, hogy megszokjam. Lassú folyamat ez. Ragaszkodó típus vagyok, nem megy könnyen az elválás, a megszokás jóidőbe telik. Kicsit még hiányzik a régi otthonunk, ami már pici volt hármunknak, amit sokszor szidtam, ahonnan még többször elvágyódtam, de amit mégis nagyon-nagyon, nagyon szerettem és megbecsültem. Rengeteg emlék köt oda. Azon az alig hatvan négyzetméteren forrtunk párrá a mostani férjemmel. Ott töltöttem életem első karácsonyát a szülői házon kívül. Abból a lakásból indult el az esküvőnk napján a vőlegényem az V. kerületi házasságkötő terem felé. Azon a küszöbön léptem át először Hettivel a karjaimban, és ott készülődtünk egy következő élet megformálására is. Jó ezekre visszagondolni.
Miközben zsákokba hajigáltam a ruhákat, dobozokba dobáltam kacatjainkat, közben ezeket az emlékeket is jó mélyre elraktároztam, hogy az új otthonunkban ezeket is előbányászhassam. Jegyzem meg, elképesztő, mi holmit felhalmoz az ember az évek során. Jó alkalom volt ez a szanálásra is. Kikukáztam a rosszat és a selejtet, odaajándékoztam a még használhatót, de már fölöslegest és igyekeztem megtartani a valóban fontos dolgokat. Az értékeket. A reggeltől estig, majd estétől reggelig tartó pakolás közben azon merengtem, vajon miért ragaszkodunk ennyire a tárgyakhoz. Próbálok ezen változtatni, hiszen a megélt pillanatok azok, amik igazán hozzátesznek az élethez. De azért olyan jó ránézni arra a piros szalaggal átkötött befőttesüvegre, amibe háromszázhatvanöt kavicsot gyűjtöttem az első házassági évfordulónk emlékére. Nem is olyan könnyű megválni a dolgainktól…
Eleinte extra precízen csomagoltam: listát vezettem, mindent külön dobozba tettem, minden zsákra rá volt írva, kié és milyen ruhadarab található benne. A kisebb dobozokat nagyobbacskákba pakoltam, azokat pedig még nagyobbakba. Gyönyörűen sorakoztak az egyik szoba sarkában. Aztán hirtelen elfoglaltak egy egész szobát. Talpalatnyi hely sem maradt a bentlakóknak, de nem bántam, mert hosszú percekig képes voltam csodálni mestermunkám. Büszke voltam a saját magam felállított, tökéletes rendszerre, a jól beosztott időre és tudatos döntések sokaságára. A költözés napja felé közeledve aztán már pánikszerűen hajigáltam mindent tucatnyi banános dobozba, sok-sok kukászsákba. Fogalmam sem volt, mi kerül, mi közé. Nagyjából most is ugyanez a helyzet, csak jelen időben: fogalmam sincs, mi van, mi között. A végén már mindegy volt hogyan, csak tűnjön el végre a maradék cipő, ruha, cucc, könyv a szekrényekből, szoba közepéről. Kezdeti magabiztosságom és elégedettségem egy másodperc alatt alább hagyott. Inkább elszállt. Be kell látnom: költözés területén van még mit fejlődnöm. No, ez nem azt jelenti, hogy szeretném is gyakorolni…
A költözés végül rendben lezajlott, mi pedig ott álltunk a férjemmel és a kutyámmal a töküres lakásban. Még úgy, kopaszon is rengeteg érték maradt ott, amit nem tudtunk elhozni: a falakon Hetti csodaszép freskói, a konyhában néhány zsíros kézlenyomata. A parkettán egy szépséges lyuk, ami akkor született, amikor leborította a tévét. Mindent lefényképeztem. Még utoljára kitakarítottam egykori otthonunk minden zegzugát, felporszívóztam az évek során elbújkált karácsonyfaleveleket, kimostam az ottmaradt polcokat, felmostam mindenütt. Aztán menni kellett. A férjem jól viselte korábbi legénylakása hátrahagyását, ám én elérzékenyültem és elbőgtem magam. Nem a rossz érzés, hanem a búcsú volt az oka. Valami véget ért, ám ezzel egy időben valami egészen új következik. Egy más helyen, nagyobb élettérben, ahol nem csak Hettinek és nekünk lesz végre külön szobánk, hanem egyszer majd egy új érkezőnek is. Minden olyan szép és jó ebben az új otthonban, még így is, a zsákhegyek tetején. Örülök, hogy elköltöztünk, nagyon vártam már! De azért picit hiányzik a Bajcsy-Markó sarok.
De az igazi otthon ott van, ahol mi együtt vagyunk…
Kedves Rella, nagyon hiányzott már hogy írj és megint nem csalódtam.Sok örömet és boldogságot kívánok az új otthonotokhoz / otthonotokban.:-)