Hétfőn reggel fél 7-kor elbúcsúztam Hettitől és a férjemtől, Bingónak is adtam egy puszit. Hívtam egy taxit és bevonultam a kórházba. Két hete derült ki, amit én már régóta sejtettem: újra meg kell műteni.
Nyolc és fél hónappal a szülés után még mindig akadt rajtam reparálni való. Nem is részletezném, mert ezt nem lehet szépen megfogalmazni. Altattak, megint vágtak és újra varrogattak. Lényegében ennyi történt. Nem szégyenkezem miatta, nem is titkolom, mert az eredménynél nincs szebb: életet adtam. Hettiért pedig bármit. Nem volt nagy műtét, de ez azért sosem kellemes. Túl vagyok rajta, minden rendben, és már csak a varratszedés hiányzik ahhoz, hogy valóban igaz legyen, amit a nőgyógyászom a szülés óta állít: „Rella, ez a gát gyönyörű!”. Hát, ha ő mondja…
Huszonnégy órát kellet bent töltenem, ami elsőre nagyon hosszú időnek tűnt a lányom nélkül. Aztán másodszorra is. Mint aki egy fél életre tűnik el, olyan szorgosan és precízen mormoltam napokig hangosan a teendőket a férjemnek, pedig kivételes tehetség: mindent pontosan tud, és biztos vagyok benne, hogy ő a legjobb apa a világon. Még akkor is, ha a pelenkázás nem az erőssége, hiába mondtam el neki már többszázszor, hogy az az eleje, ahol a figura van. Egyszerűen nem érti. Megkértem anyát, hogy ebédszünetben ugorjon ki hozzánk a munkahelyéről és tegye tisztába Hettit, de kikerekedett szemekkel megmosolygott. Aztán kértem a húgaimat, hogy lógjanak a suliból és segítsenek a sógoruknak, de egész egyszerűen kiröhögtek. Szerencsétlen férjemre még a postást is rászabadítottam volna. Merthogy ő is egy nő.
Kétoldalas használati utasítást ragasztottam ki a bejárati ajtóra egy „Hogyan csináljunk mindent jobban?” felirattal, amit egy újságból vágtam ki. Evési szabályzat, alvási intelmek, játszótéri törvények, sétálási útmutatók és mindenféle praktikák szerepeltek a papírokon. Jó előre mindent elkészítettem és még azt is megmutattam a mi apukánknak, hogy hogyan kösse be a babakocsiba a gyereket, és miként kell ledönteni az ülést, ha útközben elaludna. A konyhapultra készítettem a pelenkázó szettet, váltóruhát, pótcumit, núnú rongyot, vizet, reszelt almát, banánt, főzeléket, kedvenc játékokat, sőt még azt a mesekönyvet is elővettem, amit Hetti a legjobban szeret, s leírtam, hogy melyik szereplő hangját, hogyan kell utánozni. Nem volt olyan, amire ne gondoltam volna. És minderre mi volt a férjem válasza? Hülyének nézett. Teljes joggal.
Magam sem értettem a hatalmas fontoskodásom, mert egyébként a laza és aggodalmaskodás mentes anyukákhoz tartozom. A férjem mindent jól csinál, így az egész talán csak a saját magam megnyugtatására szolgált. Már csak azért is, mert miután hazajöttem, a férjem bátran bevallotta, hogy egyszer sem nézett a kiragasztott babanovellámra. De nem is volt rá szüksége, ügyesen boldogultak nélkülem is. Bezzeg magamnak két perc alatt dobáltam össze a kórházi csomagot, így a fogkefét és az aznapi újságot anya hozta utánam. Ráadásul egy fontos papírt is otthonhagytam.
Reggel a taxiban végig bőgtem. Hiányzott Hetti, és kicsit tartottam ettől az egész „púpahátamon”-tól. Egy olyan szobába kerültem, ahol már ketten feküdtek. Az egyik lány abortuszra várt. Nem szeretném ezt a témát feszegetni, mert többeket érzékenyen érinthet, és senkit sem akarok megbántani. Elfogadom és megértem, ha valaki ezt az utat választja. Nem török pálcát senki feje fölött. Annyi viszont biztos, hogy a saját életemben nem ismerek olyan indokot, ami miatt e szörnyű beavatkozás mellett döntenék. A másik lány egy nagyobb műtétre várt, s elmesélte, hogy öt évvel ezelőtt, zavartalan terhesség után halva született a lánya. Nem jutottam szóhoz. Mit lehet ilyenkor mondani? Borzalmas volt a történet. Megsirattam. És milyen az emberi természet: hálát adtam az égnek, hogy ez nem velem történt meg. Valaki mindent elkövet azért, hogy gyermeke szülessen, valaki pedig arra kényszerül, hogy lemondjon róla. Mindkét történetet nehéz szívvel hallgattam végig, s órákon keresztül nem hagyott nyugodni egyik sem.
A huszonnégy óra alatt se jól aludni, se olvasni, se zenét hallgatni nem volt energiám. Mindenem fájt. Csak feküdtem az ágyamban, gondolkodtam, hiányoltam, és vártam arra, hogy végre bejöjjön hozzám az orvosom és átadja az elbocsájtó szép üzenetet. De a zárójelentéssel együtt nyomatékosan arra kért, hogy ne hősködjek, fogadjam el a segítséget és pihenjek még pár napot. Én sem hittem, de amint hazaértem, Hettivel és a férjemmel lementünk a játszótérre. Egy csapásra elillant minden bajom. Alig egy nappal a műtétem után ültem a homokozó szélén, vizes homok után ástam és gyártottam a kisvonatokat és a pillangókat. Ácsorogtam a hinta mellett, és majd’ egy órát „kukkucccsoltam”. Ezek után Bingót is elvittük egy jó nagy sétára. Két nappal a műtétem után játszóházban és zenés foglalkozáson jártunk, csütörtökre egy egész napos Margitsziget-pikniket tervezünk, pénteken a Pető Intézet után hivatalosak vagyunk Zsanci húgom kórusfellépésére. Szombaton kilátogatunk a Városligetbe a Tűzoltónapra, vasárnap virágokat ültetünk és libegőzni megyünk. Hétfőn pedig végre kirángatnak belőlem féltucat varratot.
Hiába, egy anyának sosincs megállás. De nekem nem is kell! Engem ez a gyerek és az anyaság gyógyít meg.