Miközben még el sem értük a nyár derekát, valami elmúlás-féleséget érzek. Az időjárás tesz is erről rendesen. Néhány napja jólesően gázoltunk be az indokolatlanul magas hőmérsékletű Velencei-tóba, most pedig áldom az eget, hogy legalább egyetlen, árva pulcsit bepaszíroztam magamnak a bőröndbe.
Kifejezetten utálom, ha az időjárás kerül szóba. Egy évet éltem Angliában, s ott aztán igazán megtanultam a semmiről diskurálni. Nem a semmiről, az időjárásról. Hosszú, összetett, bonyolult mondatláncokat voltam kénytelen szőni angol ismerőseimmel. Tulajdonképp bármikor vehetném a sátorfám és megpályázhatnék egy időjárás-jelentő állást valamelyik angol nyelvű tévécsatornánál. Egy hétig talán meg is állnám a helyem. Képesek voltunk úgy beszélni erről a jelenségről, mint a Királynő tavalyi gyémántjubileumáról. Bámulatos, hogy e téren mire képesek az angolok!
Egyre inkább érzem, hogy itthon, Magyarországon is divat bedobni ezt a témát. Jobban esik a záporeső és zivatar, mint a kínos csend. Tény, hogy az elmúlt hónapokban kikerülhetetlen, valódi témává nőtte ki magát az időjárás, de sokszor csak jobb híján hozzák szóba. Bevallom: nem igazán tudok most én sem másról írni.
What weather! – mondaná az angol.
A nyár azért nyár, hogy melegünk legyen. Nincs vita! Télen fázunk, tavasszal és ősszel pedig pont jó. El kell fogadni, hogy a Kárpát-medence örököseiként négy évszakunk és egyre terebélyesebb ruhásszekrényünk van. A bikinitől a télikabátig, a mezítlábtól a bundacsizmáig minden bele van hajigálva (vagy épp szín szerint behajtogatva). Össze se tudnám számolni hány darab meleg, széllel és mindenféle szőrmével bélelt pulóverem van otthon, jó mélyre eldugva az azt sem tudom, melyik szekrényben. Otthon. És nem itt, nyaralásunk helyszínén, a Velencei-tó partján. Két héttel ezelőtt, amikor a közel harminc fokos lakásban pakoltam be a bőröndökbe, hanyagul dobáltam a hátam mögé a hosszú nadrágokat, meleg felsőket. Pedig először pufi mellényt és sálat is készítettem, de végül saját magamat néztem hülyének, hogy egyáltalán megfordultak a fejemben. Kár volt.
Egy héten keresztül lubickoltunk a kánikulában: a férjem fújtatott és a pokolba kívánta az oda is való hőmérsékletet, én örültem, mert így legalább csokibarnán térhetek vissza Hartára, Hettinek pedig tökmindegy volt, mert így is, úgy is jól érzi itt magát. Már kezdtem megszokni, hogy minden egyes nap órákon keresztül ücsörgök a vízben, vagy épp úszkálok a lányommal a tó közepén (szigorúan csak addig, amíg leér a lábam), amikor egy hét dögforróság után beköszöntött egy röpke ősz, széllel, esővel, jégdarabokkal és hűvösséggel. Szégyen szemre a helyi kínai üzletben vettem Hettinek mackónadrágokat és hosszú ujjú, tökbéna felsőket (merthogy csak tök béna volt), hogy legyen mit felvennie. Minden nap egy valótlanul zöld lavórban lögyböltem ki a viseletes, térdüknél fűzöld nadrágokat, az előke ellenére gyümölccsel leevett felsőket. Panaszáradat befejezve, probléma áthidalva. Még abban is hamar sikerült megegyezni a férjemmel, hogy hány fokra fűtsük a mi kis ideiglenes házunkat. Természetesen azonnal magam elé rántottam a lányunkat, mondván, hogy majd megveszi az isten hidege, pedig csak én libabőröztem szinte éjjel-nappal. A célomat megint elértem, az ahhoz vezető út ebben az estben elhanyagolható.
Miután teljesen értelmetlenül kifizettünk egy jól látható összeget a kínai áruházban és végre beszedtem a sokadszorra is megázott fürdőruhákat a szárítóról, újra élvezni kezdtük a nyaralást. Jobban szerettem a tó partját üresen, emberek nélkül, zárt lángosos talponállókkal, mint a hemzsegő, nyüzsgő, zsizsegő strandot. Nagyokat sétáltunk gyerekkel, kutyával, elkísértük a mi bátor és hős apukánkat, aki végre a meglett, felnőtt férfiaknak való hőfokú tóban csobbanhatott. Mi a partról drukkoltunk és a szorongattuk a meglett, felnőtt férfiaknak való törölközőt.
Hetti mindenre rávehető, s ezáltal kénytelen vagyok én is mindenre rávehetőnek lenni. A „rossz” idő ellenére sikerült minden napunkat napfényessé varázsolni. De amikor már a kínai pulóver sem segített, elmentünk egy wellness szálloda élményfürdőjébe, aminek a medencéjéből az én lányom hat és fél órán keresztül ki sem jött. És én sem. Pedig a vizet csak pohárban szeretem, de nagyon úgy tűnik, hogy Hettinek lételeme, mert tízhónaposan olyan bátorsággal merült alá, ugrott be, hogy alig tudtam vele lépést tartani. Nem vagyok egy aggódó típus, de megfordult a fejemben, hogy nem káros-e egy ilyen pici gyereknek (és nekem) ez a maratoni áztatás? Nem. Mert még este a fürdőkádban is úgy tekergett, forgott, kalimpált és rugdalózott, mint egy szinkronúszó.
Bingó hasonlít rám: irtózik a víztől, valósággal megharagszik, ha esőben viszem le sétálni, ha pedig megfürdetem, bosszúból egy napig rám sem néz. Úgy tűnik, a Velencei-tó fenekén egy különleges varázslat nyugszik. A reggeli sétánál Bingó úgy beugrott a vízbe egy kacsa után, hogy hirtelen azt sem tudtam, tud-e úszni, ki tud-e jönni, nem fullad-e meg. Tud úszni, ki is tud jönni a vízből és nem, nem fullad meg. A kacsa pedig gyorsabban úszik a kutyánál, így neki sem esett semmi baja. A tó elérte, amit akart: becsábított mindannyiunkat.
Ez az utolsó napunk a tóparton. Gyorsan elszaladt az első, igazi, közös családi nyaralásunk gyerekkel, kutyával, apával és anyával. Ma este újra beszuszakolom a fürdőruhákat és a kínai pulcsikat a bőröndökbe, megpróbáljuk vita és sóhajtozások nélkül szétszerelni Hetti triciklijét és utazóágyát, még egyszer utoljára lemegyünk a partra, ahol tavaly hatalmas pocakkal, idén széles mosolyú gyerekkel, alig fürdőruhában üldögéltem számtalan homokozó formával és százezer faktoros naptejjel. Aztán beülünk az autóba (nyilván sokkal több cuccal, mint amikor a fővárosból indultunk) és meglátogatjuk Budapestet, ami bevallom, kicsit hiányzik már. De nagyon jó volt itt. Kánikulával, leégéssel, tűző napsütéssel, szűnni nem akaró, magas páratartalommal, agresszív jégesővel, orkán erejű széllel, záporral és zivatarral, kora tavasszal és késő ősszel.
Micsoda időjárás, micsoda nyár!
Viszlát Velence, jövőre ismét találkozunk!
Kíváncsi vagyok, hogy merre jártok a nyáron – ha van lehetőségetek rá! Küldjetek fotókat és történeteket a rellablog@gmail.com emailcímre, hogy én is tudjam, veletek mi történik! Ha nyaralás helyett is dolgoztok, írjátok meg azt!
