Tizenegy hónapos szülőként néha elgondolkodom: vajon ezek a mai gyerekek az angolon, a németen, az olaszon és a francián kívül egyáltalán magyarul megtanulnak-e. Mi lesz, ha Hetti az anyanyelvén mondja ki az első szavát? Rémülten fizessem be egy nyelvtanfolyamra? Esetleg küldjem el a francia kisasszonyképzőbe? Vagy maradian örüljek annak, hogy így történt?!
Fejlesszük vagy ne fejlesszük a babákat? Ne! Legalábbis Hettit ne. Azok közé a szülők közé tartozunk a férjemmel, akik azt vallják: egy gyereknek semmi másra nincs szüksége, csak következetes szeretetre, a soknál is több szabad játékra és tucatnyi mesére. E tekintetben Vekerdy Tamással értünk egyet, aki szerint nem kell angol lecke a pici gyereknek, viszont a játszótér és a saját kútfőnkből előhúzott mese mindennél többet ér. Már csak azért is istenítem őt, mert külön kéri, szinte könyörög az édesanyáknak, hogy ne vasaljanak, helyette inkább ezerszer is fakasszák mosolyra gyereküket. Kizárólag vásár– és ünnepnapokon kotrom elő a vasalót, viszont annyit vagyunk Hettivel a levegőn, hogy lassan kiköltözhetnénk az utcára. Mi nem fejlesztünk! Azt sem tudom, milyen lehetőségek vannak, mert bevallom, kicsit sem érdekel a dolog. Viszont azt mindig is fontosnak tartottam, hogy énekeljek a lányomnak, minden nap játszunk jó sokat, legyen minél koszosabb, találkozzon emberekkel és lásson minél többet a körülötte forgó világból. Nem mondom, hogy az a jó, ahogyan mi csináljuk, de mi így tesszük a dolgunkat és kész. Lehet szeretni, vagy nem szeretni. Hetti –úgy tűnik- bírja.
Az elmúlt hetekben baráti társaságunkban többször is szóba került a nyelv. Az anyanyelv, de elsősorban inkább az idegen nyelv. Bébiangol, nemzetiségi óvodák és kéttannyelvű iskolák. Tudom, hogy ma már az idegen nyelv olyan természetes, mint egy pohár víz, s azzal is tisztában vagyok, hogy egyszer Hettinek is kennie-vágnia kell majd legalább két nyelvet. Ha lehet, minél előbb. És a sajátján kívül – merthogy az a legfontosabb, hogy az anyanyelvével jól bánjon. Viszont azt sem szeretném, hogy ebben a szélvész sebességgel száguldó világban lemaradjon, hátránnyal induljon bárhonnan is. Hiába a sok mondóka, dal és mese, hinta-palinta, homokozó és medence, ha majd egyszer az óvodában „gúdmorninngal” köszönnek a csoporttársai és ő majd csak néz, mint borjú az új kapura. Esendő, kezdő, de amolyan zsigerből érző anya vagyok, ami eddig mindig bejött. De most elbizonytalanodtam. Jól beszélek angolul, a férjem patent oroszból. A mi kezünkben a kulcs. Merjük ilyen korán csöppségünk kezébe adni?
Alig bírtam kivárni a szülés után, hogy Hettivel végre kimozdulhassunk. Három hónapos volt, amikor elvittem Kerekítőre (mondókás, zenés foglalkozás, ölbeli játékok) és babaúszásra. Sosem az volt a cél, hogy operaénekes vagy majdan olimpiaibajnok-úszó váljék belőle. Pusztán azért jártunk, mert tetszett neki. És nekem is. Sosem terveztem meg a jövőjét, valójában a jövő hetünket sem tudom. Az lesz, aki lesz. A lényeg, hogy egészséges és boldog felnőtté cseperedjen. És én aztán nem papolhatok neki, ugyanis kettesre érettségiztem angolból…
Harta sváb falu. A nővérem gyerekei rengeteg szót és dalt tudnak németül. Sztella szeptembertől kéttannyelvű iskolába megy, és elvileg a 8. osztály végére meglesz a középfokú nyelvvizsgája. A „mi” játszónkról számtalan olyan szülőt ismerek, akiknek a gyerekük háromévesen szinte tökéletesen beszélnek két nyelvet. Az egyik barátnőm most íratta angol oviba a lányát. Igazuk van. A gyerekek agya tényleg olyan, mint a szivacs. Játszva megtanulhatnak akár több nyelvet is egyszerre (kezdve a kicsúszott csúnyaszavakkal). A szívem azt súgja, hogy Hettinek nem kellenek ezek a dolgok, de az agyam folyton azt kérdezgeti, hogy miért is ne próbáljuk ki? Sajnos egyre hangosabban.
Nem olvastam utána a témának, vagyis most lehet, hogy több szakember felszisszen, de ebben a kérdésben is igyekszem a megérzéseimre hallgatni. Néhány napja Hettinek angolul éneklek. Az autóban a „Driving in my car, going very far, down the street in my car” kezdetű dalt, ha pedig BKV-val megyünk, akkor pedig a „The weels ont the bus go round and round” című gyereknótát. De eléneklem neki lefekvés előtt a nagy kedvencem, David Gray összesét, Diana Krallt, Whitney Houstont vagy bármelyik mai slágert, ami épp eszembe jut. Persze megmaradt Bánk áriája a második felvonásból, a jól ismert Hazám, hazám, vagy Gryllus Vilmos, de most már tudatosan nyomom a fülébe az angolt is. Jól teszem? Nem tudom. Ér valamit? Hettinek már kedvence is van: Kelly Clarkson Catch my breth című száma. Almapucolás közben elmondom, hogy ez egy alma, angolul pedig úgy mondják: apple. Az állatkertben megrángattuk a simogatóban a kecske fülét, s még mielőtt nekünk rontott volna, kijelentettem, hogy ez itt egy little goat. Néha egészen fura dolgokra vagyok képes. Hogy mi lesz ennek a vége? Fogalmam sincs.
Kértem a férjem, hogy legalább néhány szót mondjon a lányunknak oroszul, csakhogy halljon más nyelvet a magyaron kívül is. Hát a mi apukánknak nem igazán volt kedve ehhez a játékhoz, de mint mindig, úgy most is elértem a célom és végül kénytelen volt megerőszakolni saját magát. Az esti fürdetésnél hallok fura hangokat úgy, mint “megmossuk a hajad”, “itt a lábad”, “tiszta lett a kezed”, szóval az estét oroszul kezdjük (nu dáváj). Közben tanulok számolni, de én már elmúltam egyéves, így minden nap elfelejtem azt, amit egyszer már megtanultam. Vagyis ha épp Hartán vagyunk, akkor Hetti kizárólag hétvégén pancsolhat oroszul, amikor apa is ott van. Hétközben pedig marad a „drivinginmycar”, a „mintszáműzöttkivándorol” és a többiek. Ma például órákon keresztül egy vörös macskát kergettünk, és csak annyit mondtam rá: cica. Magyarul.
Nem várok el semmit a lányomtól, nem hiszem, hogy ennyitől háromévesen folyékonyan beszél majd mindenféle nyelvet, de amíg nincs kötöttség, csak nevetés, addig olyan nyelven énekelek neki, amilyen nyelven csak akarok, és a „Mossuk meg a fogad!” is olyan nyelven hangzik el, ami épp eszünkbe jut. Legtöbbször magyarul. Mert nekünk először az jut eszünkbe. Semmiről nincs lemaradva. Sőt! Még mindig azt gondolom, hogy előnyt élvez azzal, hogy tudja, milyen egy metrón vagy a 2-es villamoson utazni, hogy néz ki egy lúd vagy egy kacsa, milyen érzés kézben tartani egy varangyos békát vagy egy katicabogarat, azzal már többet tettünk érte, mint a „drivinginmycarral”.
De muszáj eldicsekednem valamit: nem elég, hogy nekünk van a világon a “leglegleg” gyerekünk, tizenegy hónap alatt tökéletesen sikerült elsajátítania egy nyelvet. A sajátját. S ezzel együtt mi is megtanultunk az ő nyelvén beszélni a magyaron, az angolon és az oroszon kívül. Hetti a kezünkbe adott egy olyan kulcsot, ami számunkra eddig ismeretlen világok ajtaját nyitja. És mi élünk is a lehetőséggel…