Ragaszkodás. Az élet minden területén kötődünk valamihez, valakihez. Nehéz szortírozni, nem szívesen engedjük el azt, ami egykor fontos volt. Hiába az emlékezet, a tökéletes memória – tapintani, érezni kell. Szép a gondolat, de a valóság sokkal szebb.
Érdekes, mert mindig emlékszem, milyen ruhában voltam az életem igazán fontos pillanatainál. Tudom, mi volt rajtam, amikor megszülettek a húgaim, amikor meghalt az édesapám. Emlékszem arra az ünneplő szettre, amiben az első iskolai évnyitón ácsorogtam. Az agyamba vésődött mit viseltem akkor, amikor először megláttam a férjem – és az is megmaradt, rajta mi volt. És élénken él bennem a kép a virágmintás szoknyáról és a színben hozzá illő kismamafelsőről, amiben bevonultam a szülőszobára. De kitörölhetetlen az első, igazi, márkás pólóm, vagy az elegánsan nőcis szövetkabátom, amit minden bizonnyal ezen a télen, a latyakos játszótéren sem fogok hordani. Majd jövőre. Talán. De addig egy átlátszó zacskóban lóg, tulajdonképp már azt sem tudom az otthonunk mely pontján. Talán már rég egy fölösleges lakója a gardróbomnak.
Az én ruhásszekrényem olyan, mint egy könyvtár. Olvasni lehet. Minden ruha egy könyvet szimbolizál, amiben ott rejlik egy esszenciális történet. Az én mítoszom. Mind egy-egy emlék. Egy visszajátszhatatlan pillanat. Egy kedves mosoly, egy hitevesztett fintor. Ereklyék a múltból. A hozzájuk kapcsolódó történetek megmaradnak, még akkor is, ha végül búcsút intek egy-egy darabnak. Sokukra egyáltalán nincs szükségem, mégis nehéz szívvel válok meg tőlük, hiszen egykor olyan sokat jelentettek nekem. Félek, ha leselejtezem őket, akkor velük együtt odavész az emlék is, amit bennük éltem át. Butaság. Csacsi ragaszkodás.
Néha mégis erőt kell vennem magamon, és ki kell penderítenem a nekem már működésképtelen holmikat. Nem könnyű feladat ez egy nőnek. De az ok igen könnyen magyarázható: nem férek el. Már a munkafolyamat elején megállapítottam, hogy egyszerűbb lenne vennünk egy nagyobb lakást, de legalább egy nagyobb gardróbot, mint kiselejtezni a ruhatáram. De persze ez kivitelezhetetlen, így nem maradt más hátra, mint: nagy levegő, le a vállfáról, be a zsákba, el a lakásból. Egyszerűen muszáj volt, meg kell értenetek, kell a nagyobb hely és nem ártana, ha átengednék egy-két polcot a férjemnek, aki évek óta egyre kisebb helyre kénytelen szorulni. Miattam. Illetve a ruháim miatt. És milyen könnyen utasítom, hogy most már aztán kezdje el szortírozni a használaton kívüli ruháit. Mondani könnyű, de a saját szekrényemen nehezen leszek úrrá. Mégis eljátszom minden évben, aminek fura mód az lesz a következménye, hogy újra ott találom magam a szekrényem előtt, széttárt karokkal, azzal a markáns kérdéssel, hogy „mit vegyek fel?”, s mérgelődve hangoztatom a nagy világba, a fejét csóváló férjemnek, ki az ablakon, a mindig divatos szomszédasszonyomnak, hogy „nincs egy göncöm, amit felvegyek!”. Ilyen vagyok, és valljuk be, a nők többsége –ebben az esetben- nagyon is hasonlít rám. A sok sosem elég, a rengeteg mindig kevés és a szükségtelen csakis fontos lehet.
Millió ruhám van, nagy részét nem is hordom, de megnyugtat a tudat, hogy ott vannak, karnyújtásnyira tőlem, viselhetném őket, ha úgy tartja úri kedvem. Csak elég lenne benyúlnom a szekrénybe értük – elég lenne, ha szép sorjában be lennének hajtogatva a cuccaim, és nem nyomorognának vasalatlanul, gyűrötten. Mindeközben pedig két szandálban rohangáltam egész nyáron (leginkább mezítláb), otthon ugyanazt az öt viseletes pólót hordom, a játszótérre pedig mindig nyűhető nadrágokban jelenek meg. De kell a seregnyi, elengedhetetlen a töménytelen. Vajon miért ragaszkodunk ennyire a régi ruhadarabokhoz? Milyen erővel bírnak a hordhatatlan, divatjamúlt maskarák?
A ruhatárunk minket jellemez. Színek, formák, fazonok, méretek. Minőség, márka, mennyiség, marketing. Stílus, dizájn, külcsín, egyéniség. Egy kis úri huncutság. Gondtalan móka, hangsúlyos műsorszám. Átütő és bohém. Felszín. Elhanyagolható vászon, ami megfizethetetlenül értékessé válik azáltal, hogy magunkra öltjük. Szerepeket játszunk a ruháinkban. Anyákká válunk, jó nővé varázsoljuk magunkat, beosztott lesz belőlünk és háztartásbeli, vagy épp örömlány. Menyasszony-koszorúslány, orvos-beteg, tanár-diák, anyós-meny, ellenőr-utas, gazdag-szegény, szépség-szörnyeteg. Az, amik nem vagyunk, de lenni szeretnénk, vagy azok, akik vagyunk, de bár ne lennénk. Saját magunk vagyunk bennük. A ruha tesz minket. Egyek és azonosak vagyunk velük. Ma ez, holnap az. A ruhatárunk nem konstans, ahogyan az életünk sem az. Folyton változik. Most az én szekrényem újul meg.
Évekkel ezelőtt nem voltam hajlandó egyetlen ruhámtól sem megszabadulni. Megszabadulni? Ki hallott már ilyet? Kompromisszum kész nő lévén meg is kötöttem magammal, ami már nem tűrt halasztást: az a ruhadarab, ami egy éve a kezem ügyébe sem akadt, attól egész egyszerűen megválok. Drasztikus, kegyetlen, brutális és diktatórikus módszerekkel. Mese nincs! Kisbetűs rész: vagy legalábbis kikerül a szekrényemből, bekerül egy zsákba és azzal együtt az ágy alá, valamelyik ajtó mögé, vagy bárhova, ahol még hely van. Mindent megtartottam, hatalmas és ízléstelen kukás zsákokba csomagoltam, és az „egyszer majd újra felveszem” legyintésre méltó mottójával egy majdani esélyt adtam nekik. De sosem jött el ez a pillanat. Tele volt a padlás kifogásokkal és megannyi kiábrándító zsákkal. Sajnáltam másnak ajándékozni az egykor imádott, ám kihízott, kifogyott felsőimet, összegombolhatatlan kabátjaimat, kitérgyesedett farmerjaimat. Hiszem, hogy a ruháknak lelkük van, és nem akartam egyiket sem megbántani azzal, hogy egyszerűen lemondok róla.
Amíg egyedül éltem, ez rendben is volt. Azt halmoztam fel, amit akartam, addig tornyosodhattak volna a ruhakupacok, amíg el nem érik a plafont. De ha az ember együttélősdizni szeretne, akkor megváltoznak a játékszabályok. Több értelemben is. A ragaszkodás alábbhagy, az elköteleződés más irányt vesz. Osztozni kell a helyen, az egészből fél lesz, az enyémből pedig a miénk. Aztán, ha egy kiskorú is beszáll a játékba, akkor pedig következik az édes lemondás, ami azzal veszi kezdetét, hogy magamnak szinte egyáltalán nem veszek semmit, csakis az újonnan érkezőnek. Nálunk mindenesetre így van ez – Hettinek annyi „cuki” sapkája van, hogy egy élet is kevés lenne ahhoz, hogy mindegyikben lefényképezhessem. Persze közben a fejkör mérete is folyamatosan nő, tehát értelmetlen volt egy rakás pénzt kiadnom különböző fejfedőkre. Arról ne is beszéljünk, hogy elég nehezen viseli a lányom, ha valami van a feje búbján.
Visszatérve eredeti tervemhez: állok a szekrényem előtt, és sorra veszem a ruháim. Visszapörgetem az időt, újraélem az életem. „Ez kell, ez nem, ez is mehet, sosem veszem már fel, ezt megtartom, ettől semmi pénzért nem válnék meg, ezt biztosan senkinek sem kéne, nekem viszont nagyon is, megtartom, kell, kell, és ez is kell”. A kezdeti szigor és következetesség hamar átcsap könyörületességbe és irgalmas részvétbe. Az érzékeny szívem sokszor ellágyul, pedig az agyam jogosan kegyetlenkedne. Csak én vagyok ezzel így? Miért bizonyul a selejtezés évről évre ennyire nehéz feladatnak?
Van egy blúzom, amit százszor is szanáltam. Lelketlenül leakasztottam a vállfáról és kíméletlenül, ellenvetést nem tűrve begyömöszöltem egy szatyorba. Viszlát, nem kell többé! Egyszer volt rajtam, már nem is tetszik, a színe is megfogalmazhatatlan és tudom: akárhányszor megfogadtam, hogy felveszem, annyiszor hazudtam saját magamnak. Már nincs szükségem rá. Kiselejteztem a nővéremnek, anyának, a barátnőmnek, de már egy olyan zsákba is többször bekerült, amit minden évben azoknak készítek össze, akiknek valóban nincs mit felvenniük. És mindig jött egy este, egy éjszaka, amin volt időm átgondolni brutális cselekedetem. Másnap reggel aztán, menetrend szerűen kirángattam az ormótlan zsák legmélyéről és kecsesen visszakasztottam a szekrényembe. Az a blúz akkor volt rajtam, amikor az önkormányzatnál időpontot kértünk az esküvőnkre. Ebben a blúzban adtam egy hivatalos szerv tudtára, hogy szeretném, hogyha a férjem a férjem lenne. Mindezek után ebben a blúzban sétáltunk át kéz a kézben a kedvenc kávézónkba, ahol arról beszélgettünk a majdnemférjemmel, hogy … nem is beszélgettünk, csak bazsalyogtunk, mosolyogtunk, duruzsoltunk, és közben tejes kávét szürcsöltünk. Miután megittuk, ebben a blúzban volt nehéz a búcsú, s ebben a blúzban tipegtem be boldogan a munkahelyemre. Majd’ szétfagytam. Kinek lenne szíve elengedni ennek a blúznak a kezét? Ennyire nem lehetek lelketlen, hogy csak úgy fogom és kipenderítem az életemből! Ez a blúz a tanúja közös életünk első, hivatalos lépéseinek. Hogy tehetnék ilyet vele? Ez a blúz évek óta ott lóg a gardróbomban, azóta soha nem volt rajtam, pedig hányszor elhatároztam, hogy felveszem. Csak lóg ott, és semmi dolga. Talán soha nem is lesz más értelme az életének, de én akkor is ragaszkodom hozzá. Az emlékhez, amit ő képvisel, amit eszembe juttat még akkor is, amikor nem gondolnék rá. Köszönöm neki!
Ragaszkodás. Ahogyan a ruháimhoz, úgy a cipőimhez, a táskáimhoz és a sálaimhoz is kötődöm. De már nem esik nehezemre lemondani bizonyos dolgokról. Ha a tisztesség, az időjárás, a divat vagy a helyhiány úgy kívánja, akkor szívfájdalom nélkül búcsúzom el ruhásszekrényem egy-egy lakójától. Hogy aztán valaki másnak szerezzen örömöt, feledhetetlen napokat, maradandó élményeket és örök boldogságot, percnyi bosszúságot. Tovább adományozom őket, hogy aztán valaki más szekrényében lógjanak tovább…
Találkozzunk a Rellablog facebook oldalán is, vagy keress fel a rellablog@gmail.com címen!
