Az elsőt sosem felejtjük el. Az a legemlékezetesebb. Bármilyen is legyen, mindenképpen maradandó élmény. Az első, az az első. Ha nem is kerül bele a naptárba piros betűkkel, a szívünkbe, a lelkünkbe örökre bevésődik. S az évforduló napján, reggel, ébredés után néhány pillanattal nagyot sóhajtunk. Ugye így vagytok ezzel ti is?
Nem titok, ebben a hónapban lettem huszonnyolc éves. Mindenki döntse el maga, hogy ez sok vagy kevés. Nekem pont huszonnyolc. Tudom, „még fiatal vagyok és előttem az élet”, de higgyétek el, felettem is repdes az idő. Néha olyan gyorsan, hogy alig tudom követni őt a szememmel. Amióta anya vagyok, azóta az időnek mintha rohanósabb napjai lennének. Velem együtt. Hiába próbálok bármit is tenni, meg van kötve a kezem. Nem tudom felvenni vele a versenyt. Pedig néha olyan szívesen utolérném, megragadnám és hátrarántanám, hogy egy kis előnyhöz jussak. Vagy tisztességtelenül kigáncsolnám, hogy lekörözhessem. Képtelenség. Nem haragszom az idő múlására, de vannak pillanatok, amikor mégis neheztelek rá.
Tizennyolc-húszévesen mit nem adtam volna, ha valaki nem fiatalabbnak, hanem idősebbnek néz annál, ami valójában vagyok! Gyakornok koromban már-már kislánynak hittek, amikor státuszba helyeztek, akkor pedig érettségizőnek. Sokszor elkérték a személyi igazolványom, ha korábban cigarettát vagy mostanság citromos sört szerettem volna venni. Két hete úgy tippelték, tizenhat évesen szülhettem, és az egyik szórakozóhelyre először nem akartak beengedni. Majd a biztonsági őrök egymásnak mutogatták a hivatalos okmányaim, hogy „nézd már, ez tényleg elmúlt már tíz éve”. Pedig most már nem nézek ki olyan fiatalnak, mint a nagyobbik húgom, aki májusban nagykorúsodott. Ma már kifejezetten jól esik, ha azt hiszik, lányanya vagyok vagy ha „nagyoskodnom” kell a személyimmel. Az idő nálam nem csak múlik, változik is.
Minden kornak megvan a maga szépsége. Ez tény. De az is hatalmas igazság, hogy fiatalok csak egyszer leszünk. Egyszer, és nagyon rövid ideig. Visszahozhatatlan bolondság. Fiatalság? Mit is jelent ez? Ki a fiatal és meddig? Az évek száma, a külső tulajdonságok vagy a belső suhancság dönti el, hogy ki fiatal, ki idős? Én most melyik korosztályba tartozom? És ha szerintem mégsem abba, na akkor mi van? Az őszülés gyorsasága, a ráncok milyensége, a pufi párnácskák sűrűsége vagy a szellem dinamizmusa dönt egy unalmas, száraz, ám könnyen értelmezhető adatról, egy megmásíthatatlan számról? Lehet fellebbezni?
Elárulom, miért pont az időről írok, hogy miért zavar ma különösen a létezése. Képzeljétek, reggel, fogmosás közben találtam egy ősz hajszálat. A saját fejemen. Egyetlen egyet, pedig nem is kerestem. Először mindenféle fényviszonyban megvizslattam, hogy valóban az-e, aminek látszik. Aztán próbáltam úgy fésülni, hogy semmi esetre se bukkanjon elő, de természetesen nem sikerült. Ott éktelenkedett, olaszos temperamentummal magyarázva, hogy bizony én sem leszek fiatalabb. Öregebb viszont annál inkább. Amíg készülődtem a reggeli kutyasétáltatásra a nagyon is fiatal lányommal, addig legalább tízszer belenéztem a tükörbe. Ott van még? Ott. És ott volt a nadrág felhúzása előtt, a pelenkacsere közben és a sálam körbetekerése után is. Mivel se Hetti, se Bingó nem tudott volna érdemi válasszal szolgálni erre a kérdésemre, ezért lefényképeztem a telefonommal az említett hajszálat és elküldtem a férjemnek, hogy őszintén vallja be, mi is a nagy helyzet. Nem látta. És azt tanácsolta, inkább menjek el este inni a barátnőimmel. Persze, neki könnyű! Egy csomó őszhajszála van, amit én imádok, és nyilván az összes többi nő is imádja, aki csak szembejön vele az utcán. Ő férfi, neki minden jól áll. De én! Nő létemre nem elég, hogy őszhajszálam nem lehet, de ráncom sem. Egy sem. Sehol.
Lent, a Szabadság téren úgy éreztem, mindenki engem bámul, megmosolyognak, szánakoznak rajtam, szinte már hallottam a szívükről legördülő, hatalmas köveket, amik azt sisteregték: „de jó, hogy ez nem velem történt meg!”. Többször elővettem a mobillal készített életlen fotót, hogy újra meggyőződjek arról, egészen biztos, hogy az ott egy ősz hajszál. Bizonyára senki más nem látta volna, de én igen, és ez a lényeg. Ebben a kérdésben az én véleményem a legfontosabb. Mégis hogy gondolta ez az egy őszhajszál, hogy beállít az életembe csak úgy? Hát hol szokás kopogás nélkül benyitni?
Amíg a gyerekem végigsimogatta a téren az összes jószágot, a kutyám pedig agyonszimatolta mindegyiket, addig én próbáltam feleleveníteni a családom nőtagjainak őszülési folyamatát, és a különböző praktikákat erre vonatkozóan. Génspirálok és karácsonyi, közös fényképezkedések lebegtek a szemeim előtt. Súlyos fotóalbumok és távoli rokonok cikáztak előttem. Hosszú évek óta nem festem a hajam, szeretem, hogy természetes a színe. Néhol napszítta szőkés, sok helyen vörösen csillogó, csokoládébarna. Nem volt vele macera, orrfacsaró bűz, havi fodrászat, pénzköltés. És most ennek itt vége. Vagy veszek öt kiló vöröshagymát, és egy egész éjszakán át áztatom a levében a fejem, vagy sürgősen bejelentkezem a fodrászhoz. Még csak az kéne, hogy holnapra eggyel több őszhajszálam legyen…
A hazafele úton a többi nő haját fürkésztem. Kinek, milyen színű, természetes vagy festett, korai ősz vagy kései barna. Már-már kezdtem magam sajnálni, amikor egy igazán fontos dologra rádöbbentem. Nevetséges, hogy így kiakadtam egy francos őszhajszál miatt! Érdekel bárkit is, hogy milyen színű a hajam, hogy szőkére szívatom, vagy éjfeketére kenem? Nem akarok álnaiv lenni, ezért vállalom, hogy igenis fontos a külső. Nem minden, nem is a lényeg, de persze, hogy szeretnék babapopsi arcbőrt és gyönyörű tincseket, ecset nélkül. Most anya vagyok, akinek tegnap előtt kiszakadt a farmerja, mert letérdelt egy városligeti kőre. Anya vagyok, akinek néhol banánmaradékos a blézere. Anya vagyok, aki a játszótérre jólesően megy le a férje kinőtt pulóverében. És anya vagyok, akinek van egy darab őszhajszála. Nőként kicsit nehezebben viselem ezeket a természetes, valódi dolgokat, de majd hamar hozzászokom, hisz sosem jelentett problémát lemondanom a magassarkúról vagy a szolíd rúzsról. Egyébként sem kell örökre megválnom a neszeszeremtől, sőt… Ha a szépérzés úgy kívánja, hát befestem a hajam. Vagy legalább azt az egy utálatos hajszálat. Ez legyen a legnagyobb problémám!
Hazaérve ledobáltuk az előszobában a pórázt és az őszi kabátot, és beballagtam a fürdőszobába Hettivel, hogy húsz percen keresztül mossunk kezet. Ez egy igazán jó szórakozás! Neki. Közben fel –felpillantottam a tükörbe. És mit látok? Semmit. Eltűnt az őszhajszálam. Fésültem jobbra, balra, közben a lányom tíz liter vizet kipacsált. Néztem erős és szűrt fényben, de semmi. Felvettem a szemüvegem, hátha a látásom is megromlott az elmúlt napokban, de még azzal sem fedeztem fel újra. Egyszerűen nem volt a helyén, pedig esküszöm, nem téptem ki galád, szégyenletes módon. Hát, ha nincs ott, akkor nem tudok mit tenni. Kicsit örültem a hiányának.
Szerintem megszánt, és elköltözött. Még nem jött el az ő ideje. Vajon mikor toppan be újra, kopogás nélkül?
Fotó: Lona de Anna
