Néhány napja nagyapám visszaemlékezésit olvashattátok, most nagymamám múltbéli szösszeneteit osztom meg veletek. Mama is kézzel írta a történeteket, s csak ezek után egy kedves rokon jegyezte le számítógéppel. Emlékzetek a „József körúti ház” című írásomra? Ez az a ház, ahol Mama nevelkedett. Még én is emlékszem rá, mert gyerekkoromban sokszor látogattuk meg a Dédit. Ha arra fele járok, sosem felejtek el kikukucskálni a négyeshatos ablakán. Mama múltja nekem is ismerős, és már Hettiit is elvittem ebbe a körfolyosós, cselédlépcsős, mesebeli muskátlikkal kicsinosított házba.
Apa édesanyját mindig „szupernagyinak” becéztük a nővéremmel. Ha sütött, mindig a konyhapultra ültetett bennünket, onnan nyalakodtunk, cukroztunk, sóztunk, gyúrtunk, dagasztottunk. Utána magunkra aggattuk Mama összes ékszerét, felpróbáltuk ruháit. Akkoriban nagy divat volt a barbi, és Mama barbizott velünk, több tucat ruhácskát varrt a vékony, szőke babáknak. Sőt, neki is volt egy (persze nem olyan divatos, mint a mieink), akit Szamantának nevezett. Még mindig megvan. Néha a lányom kezében látom, amint körbe-körbe rohangál vele a lakásban. Épp úgy, ahogy nem is olyan rég én és a testvéreim. Mama mindenben partner volt. Ő készített fel sikeresen az érettségire, amitől nagyon féltem. Kézzel írt szakácskönyvet kaptam tőle tavaly karácsonyra, ami minden egyes konyhai baklövésemnél segítségemre van. Hiába, nagy tudomány a háziasszonyság. Ha meglátogatom őket Hettivel, meg sem kérdi, mit főzzön. Tudja, hogy a brassói és a madártej a kedvencem. Vagy a körömpörkölt. De csak ahogyan ő készíti.
Mama egyke gyermek volt, szemben Papa népes családjával. Papa egy aprócska faluban, Hartán nevelkedett, Mama pedig a nyüzsgő Budapesten, ahol folyamatos harcok dúltak, mindennaposak voltak a bombatámadások. Távolság, különbségek, nehézségek. Ez a két ember mégis egy napon egymásra talált…
„Gyerekkoromat meghatározta a II. világháború. Négyéves voltam, amikor kitört. Nem sokkal ezután tífuszt kaptam, ötévesen az életemért küzdöttek az orvosok. Hat hétig feküdtem a Bókay János utcai gyermekklinikán. Felépülésem után nem sokkal az első bombatámadás érte Budapestet, és egyre gyakrabban kellett az óvóhelyre menekülni. A rádió először csak légi veszélyt jelzett akkor, amikor az ellenséges gépek beléptek az ország légterébe, majd légiriadót, amikor közel voltak a fővároshoz. A bombázó gépek mély búgására még ma is tisztán emlékszem. Ekkor én a legendás Práter utcai iskolába jártam. Légi veszély idején anyukám futva jött értem, és rohantunk haza, egyenesen a pincébe. November vége felé már alig jártunk iskolába, decemberben már délről és keletről is bekerítették Budapestet. Életem legszomorúbb karácsonyán, szenteste napján költöztünk le az óvóhelyre, és ott is maradtunk 1945. február végéig. Mint a vakondok, úgy éltünk ott. Ekkor már éjjel-nappal lőttek és bombáztak. Mi akkor a földszinten laktunk, a kapuval szemebni lakásban, amit nagyon biztonságosnak hittünk. Tartottunk ott egy libát a konyha sarkában, akit időnként felment anyukám megetetni. Január 3.-án légiakna találatot kaptunk, ami a mi lakásunkba csapódott. Tönkrement az otthonunk, egyetlen ép bútorunk sem maradt. A szekrények tetején tárolt befőttek, savanyúságok, lekvárok szétrobbanva folytak mindenhova. Semmink sem maradt. Karácsonyra kaptam egy kaleidoszkópot, az volt az egyetlen ajándékom. Azt is csak darabokban találtam meg. Ez fájt a legjobban. Néhány perccel a robbanás előtt anyuka felment megetetni a libát, de végül a robbanás hál’ isten a pincében érte. A liba azonban megsérült, és rémült gágogással, koromfeketén rohangált az udavron.”
„Ami nagyon hiányzott, az a kenyér. A József körút másik oldalán volt egy pék, aki még a bombázások idején is sütötte a kenyeret, de amikor a sorban álló asszonyokat gépfegyvertűz érte, és sokan meghaltak, akkor örökre bezárt. Anyuka elhatározta, hogy a pincében lévő mosókonyha kazánjában megpróbál kenyeret sütni. A szomszéd házból, a menekülőfolyosón keresztül szerzett valakitől kovászt. A jól megdagasztott tésztát tepsibe rakta, és betette a kazán tűzterébe. Mi, gyerekek körülálltuk a kazánt, és kíváncsian vártuk az eredményt. A kenyér lapos lett, mint a deszka, alja égett, közepe nyers, de kenyér volt. Néhány perc alatt egy szálig elfogyott.”
„Január végén Budán még folytak a harcok, amikor a ház lakói kezdtek felmerészkedni a pincéből. Akkor láttuk, hogy a Harminckettesek terén, ott, ahol ma a társasház áll, a háromemeletes hatalmas épület, a dohánygyár a pincétől a padlásig ég. Izzik, mint a pokol kapuja. A benne felhalmozott dohány ugyanis nem lánggal égett, hanem napokig izzott, a gyár minden ablaka vörösen világított. Főleg napszállta után volt félelmetes, ahogyan ijesztően beragyogta a környéket. A nagy hőség miatt nem lehetett a közelébe menni, apámmal csak távolról, félelemmel vegyes borzongással néztem.”
„Öt velem egykorú gyerek lakott akkor a házban, én voltam az egyetlen lány. Félelmetes játékaink voltak, de szerencsére nem történt tragédia. Például gyűjtöttük a bomba –és aknaszilánkokat. A felrobbant bomba acélköpenye tengernyi darabokra esett és szétnyílt, mint egy virág. Versenyeztünk, hogy melyikünk talál szebbet. Egy belövés nyílásán keresztül még a háromemeletes ház tetejére is kimásztunk, és ott szedtük össze a legszebb repeszeket. Ha így, felnőtt fejjel visszagondolok, borsózik a hátam. Nem volt veszélyérzetünk. Mindennel tudtunk játszani és örültünk annak, hogy élünk. A háború még tartott, de amikor végiggördült az első villamos a József körúton, az nekem már béke volt.”
„Tavasszal elkezdődött a tanítás is, de nem a Práter utcai iskolában. Ott ugyanis tábori kórház működött, egy része pedig rommá volt lőve. Az egyik osztálytársunk lakásán volt a tanítás, a Corvin közben. Mindenkinek kellett vinni magával minden nap egy darab tűzifát, azzal gyújtottak be a kályhába. Így tanultuk meg a legszükségesebbeket és a harmadik osztályt ilyen körülmények között fejeztük be. Nyárra már elindult az élet városszerte, megkezdődött a közlekedés, az újjáépítés. Az életem ettől a perctől kezdve úgy folytatódott, ahogyan minden nyolcéves kislányé.”
„Középiskolai életemben meghatározó tevékenységem volt a rendszeres sportolás. Négy évig vívtam a Vasas Ganz-Mávag sportegyesületben, aminek a vívóterme a Kolóniában volt (tudjátok, itt játszódik a Csinibaba című film). Olyan szerencse ért, hogy a Budapesti Középiskolás bajnokságon vívhattam a későbbi olimpiai bajnok Rejtő Ildikóval is. Egész életemben szerettem a sportot. Először csak Apukával jártam 10-12 éves koromtól az Üllői útra, Fradi mérkőzésekre. Ott voltam a Népstadion megnyitásán 1953. augusztus 20.-án, osztálytársaimmal és barátnőimmel szabadgyakorlatot mutattunk be. Évekkel később még azt is láthattam, amikor ugyanott megvertük az angolokat 7:1-re. Régi szép idők!”
„Amióta iskolás lettem –szinte az első naptól- mindig tanító néni, tanár szerettem volna lenni. Ez a gimnáziumban sem változott. Kitűnő érettségivel felvettek a budapesti Apáczai Csere János Pedagógiai Főiskolára, biológia-földrajz szakra. Az első év elvégzése után ezt a főiskolát egy tollvonással, egyik napról a másikra megszüntették. Ezután egy jóhírű, színvonalas gimnázium lett belőle, és érdekes véletlen, hogy később itt érettségizett mind a két fiam. Mi, biológia-földrajz szakosok Szegedre kerültünk. Erre az időre nagyon jó szívvel gondolok vissza, annak ellenére, hogy kétségek között, de kíváncsisággal teli várakozással utaztam a tiszai városba. Addig a napig soha nem voltam távol a szüleimtől, és Pesten hagytam vőlegényemet is, aki a jogi egyetemre járt. Hosszú leveleket váltottunk, amiket a mai napig őrzök…”
„1956-ban a forradalom Szegeden ért. Nagyapátok az egyetem után három hónapos katonaidejét töltötte, szüleimmel még telefonon sem tudtam beszélni. Mindannyian tele voltunk aggodalommal, szorongva vártunk valamilyen híradást, a vonatok, buszok nem jártak, a rádió nem adott objektív tájékoztatást. Az első adandó alkalommal legkedvesebb barátnőmmel, egy frissen a Csillagbörtönből kiengedett rabokkal tömött teherautó platóján Pestre jöttünk. Ismét beköltöztünk a pincébe. Ha néhány órára szünetelt az ágyúdörgés és felmerészkedtünk a pincéből, mindenütt szétlőtt házakat, szanaszét heverő hullákat láttunk. Megrázó és félelmetes volt. A harcok után kalandos körülmények között újra találkoztunk nagyapátokkal, és boldog megkönnyebbüléssel vettük tudomásul, hogy élünk. Mikor már némileg konszolidálódott a helyzet, 1957 februárjába, Hartán összeházasodtunk.”
Mama világéletében tanár szeretett volna lenni, és 2007-ben, Szegeden átvehette legkedvesebb barátnőjével együtt az aranydiplomáját. Nagyszüleimnek két fiúk született, hét unokájukban és négy dédunokájukban élnek tovább, ha egyszer, sok-sok idő múlva már csak olvashatunk róluk.