Múlt héten a mindennapi, apró, ám mégis értékes kedvességekről írtam, amelyeket idegenek csempésznek az életünkbe. Lehet bármilyen rossz a napom, figyelek és raktározom. Már-már kötelezőnek érzem, hogy fogadjuk azokat a gesztusokat, amelyektől azonnal jobb kedvre derülhetünk. Észre kell venni! És, ha nem is változik meg a „ballábas” nap, legalább egy pillanat erejéig megfeledkezhetünk róla. Keressétek ezt a kínálatot, és ha tehetitek, viszonozzátok!
Ha tehetitek… Mert természetesen nálam is előfordul, hogy hiába kezdem úgy a napom, hogy a pohár félig tele, történhet bármi, úgy végződik, hogy most már aztán végképp betelt! Nem akarok álszent lenni: van, hogy én is úgy szólok valakihez, ahogyan azt egyáltalán nem érdemelte meg. És minden bizonnyal olyan is akad, amikor indokolatlanul vagyok goromba, amikor igazságtalanul esek neki egy vadidegennek. Mégis azt érzem, túlnyomórészt közvetlen és kedves vagyok. Esetleg semmilyen. Amit adok, azt kapom vissza. Ebben hiszek.
Nüansznyi dolgok ezek, mégis sok múlik rajtuk. Miért nehéz átadni valakinek a helyet, vagy előre engedni a sorban, ha rászorul? Én megteszem. Gyakran gyerekkel is, korábban pedig gyerek nélkül mindig. A férjem nem érti, min csodálkozom, amikor tajtékozva mesélek el egy-egy bosszantó szituációt. Én pedig nem értem, mit nem ért. Ha már ilyen kis dolgokban nem engedünk, akkor mi van az igazán nagy volumenű ügyekkel? És igen, a legalacsonyabb szinten kell elkezdenünk. Jelesül átengedem a zebrán azt a szerencsétlen, babakocsis, kutyás nőt, ha már ennyire veri őt az Élet, és nem rontok amúgy is saranyú sorsán azzal, hogy nyomok egy kövér gázt.
A mostoha körülmények között élő babakocsis, kutyás nő én lennék, akinek semmi baja nem lesz attól, ha öt másodpercnél több időt kell eltöltenie a járdaszegélyen. Nem dől össze a világ, ha valaki erélyesen szól rám a boltban, és akkor sem történik tragédia, ha egy apuka gyermeki irigységgel és ígéretes gyorsasággal pakolja el a lányom elől saját gyereke homokozószettjét. Túlélem, nem lesznek álmatlan éjszakáim, és nyugtatót sem íratok fel a háziorvosommal. Rossz dolgok nem történnek ezektől. Na de jók sem…
Nem kell mindig mosolyogni! De a „prosztóbunkóparasztság” és a „szeretkezzneháborúzz” között ezernyi árnyalat fellelhető. Találjuk már meg őket! A teljesség igénye nélkül összegyűjtöttem nektek a héten ért bosszúságokat. Ez nem a világ vége, nem egy zsák panasz, csupán a valóság egy másik oldalról. Az érem másik fele, a pohár üres része.
– egy középkorú nő szó nélkül félrelökte (!) a lányom a mozgólépcsőn, mert épp jött a metró
– egy boltos nő rám ripakodott, hogy csak fizetés után bontsam fel a túrórudit (eszembe sem jutott, hogy ellopjam. Csak az én gyerekem lesz azonnal éhes az élelmiszerboltban?)
– a postás nem hozta fel az ajánlott levelet, pedig egész nap esett az eső, ezért otthon dekkoltunk
– a játszótéren egy nagymama kikapta Hetti kezéből a labdát, mondván, hogy az „Andriskáé” (és valóban, de akkor labdázzon Andriskával ő, ne pedig a padon olvasgasson)
– egy eladó nem váltotta fel a 200-asom 100-asokra, mert ugye a bolt nem pénzváltó-automata (nem vitatom, de a hangsúly kritikán aluli)
– két, velem egykorú lány megelőzött a sorban, mert szerintük „nem kéne a gyerekem után szaladgálni, ha egyszer már beálltam a sorba”
– a tartályszerelők sáros cipővel ráálltak a bent felejtett wc-szőnyegre, és amikor szóvá tettem, az volt a válasz, hogy „mit gondolok én, nekik van ezzel idejük foglalkozni?”
– egy tanár közölte, hogy egy baba egyáltalán nem való gimnáziumi felvételire (a húgomat kísértük el, és ugyan Hetti szaladgált, de nem hangoskodott)
– a liftszerelő képtelen volt felsegíteni a csomagjaim az ötödikre, helyette felajánlotta, hogy menjek a rossz lifttel, maximum beragadok (Hetti közben félig aludt rajtam)
– egy anyuka szerint a lányom „furán” megy, pedig tudja, hogy a Pető Intézetbe jártunk(szakemberek szerint kutya baja a gyerekemnek)
– furán megy, hiperaktív és nem kéne csodagyereknek nevelnem, mert nem az (mi van???)
– megkérdeztem valamit egy eladótól, de válaszul csak egy elsuhanást és egy „ez is az én feladatom legyen?” kérdést kaptam
– egy kutyasétáltató szerint nekem csak kutyával szabadna belépnem a parkba, kutyával és gyerekkel nem
– egy öltönyös férfi a bazi nagy autójával fék helyett gázt nyomott, így vissza kellett rántatnom a babakocsit a zebráról
– másnap egy nő ült a volág mögött, aki a telefonjával bíbelődött, majdnem elütött a zebrán és még ő volt kiakadva rám
– az 5-ös buszon senki nem adta át magától a helyet, pedig egy gyerek és egy motor is lógott rajtam
– kérésemre sem segített felcipelni a metrólépcsőn a babakocsit, benne az alvó gyerekemmel egy férfi, mert nagyon sietett
– egy taxis többszöri kérésem ellenére sem volt hajlandó ember módjára vezetni, és végigkáromkodta az utat, mintha én lennék a felelős a dugóért
– “Maga nem lát, jóasszony? Elsőajtós felszállás, mutassa a jegyét, mer’ addig nem indulunk!” – figyelmeztetett egy kedves utastárs, miután babakocsival csak közepén férek fel a trolira (és havibérletem van, jegyzem meg)
– a sárga földig lehordott egy ismeretlen “porszívóügynök”, amiért nem vettem igénybe szolgáltatásait
Mindennapi kedvességünk add meg nekünk ma!
