Nem szeretek várakozni a megállóban. Már szeretnék odaérni, de a busz még sehol. Minden másodpercben kinézek, vajon látom-e már. De semmi. Nem jön, hiba várom. Nem tőlem függ, mikor kanyarodik be a sarkon, pedig szeretném magam vezetni. Nem tudok ellene mit tenni, nem vagyok hatással az érkezésére. Pedig én már úgy mennék… Egyre türelmetlenebb leszek.
Egy helyben ácsorogni, toporogni, amíg valaki nem enged utamra…nem az én műfajom. Szeretem, ha az én kezemben van az irányítás, ha én dönthetek a körülöttem zajló világról. Ingerült leszek, ha valami vagy valaki miatt várnom kell. Időpazarlás. Az élet mégis mindig türelemre intett. Most is arra kér: várjak.
Mindennapjaim nagy részét a játszótéren töltöm. Nézem, ahogy Hetti mászókázik, lököm a hintában, és ebédet főzünk homokból. Szóba elegyedek idegen anyukákkal, ha egymás mellett lökjük a hintát, ha gyerekeink együtt főznek a homokból. Átmenő emberek ők az életemben, talán mindegy is, hogy épp akkor miről beszélgetünk. Úgyis elszáll. Tegnap mégis megnyíltam az egyik anyukának, amikor egy újabb gyermek vállalásáról kezdtünk beszélgetni.
Elmeséltem, hogy Hetti mesterségesen fogant, és hogy épp holnap megyek a Kaáli Intézetbe, hogy megbeszéljük, miként és hogyan ugorjunk neki a következő babának. Hetti születése után egy évbe tellett, hogy rendbe jöjjek, és a férjemmel hagytunk egy kis időt magunknak, reménykedve abban, hogy egyszer csak beköszönt a spontaneitás. Nem így lett, ezért újra sorban állunk egy gyerekért. Megosztottam vele, hogy ez nem könnyű, de persze már egész másként állok a dologhoz, mert már van kit löknöm a hintában. De azért olyan jó lenne, ha…
Tudjátok mi volt erre a monológra a válasz? Hogy ő pont ma „pisilt kétcsíkosat”. Valószínűleg terhes. Nem értettem, miért érzi úgy, hogy ezt pont nekem kell elmondania. Nekem, aki pedig nem terhes. Vállalom, hogy érzékenyebb vagyok a kelleténél, és azt sem akarom titkolni, hogy sokszor semmitmondó apróságokon is napokig feleslegesen gyötröm magam. Egy terhesség, egy születés hírére gyakran reagálok magamban úgy, hogy “de jó neki, nekünk miért nem?”.
Nem szóltam semmit. Örültem a sikerének, hiszen nyilván nem akart megbántani. Közben pedig rosszul esett, hogy egy olyan tükröt tart elém, ahol hosszú órákon keresztül várok egy buszra, ami talán sosem jön értem. Talán rossz helyen állok, talán nem is itt kéne várakoznom. A sikerét mutatta meg az én sikertelenségemnek. Ő átment a vizsgán, én többszörösen megbuktam. Nem őt okoltam mindezekért, magamat sem hibáztattam, de a tényekkel nehéz vitatkozni.
Nem irigykedem azokra a nőkre, akik természetes úton esnek teherbe! Nem vagyok sem féltékeny, sem dühös rájuk. Mégis igazságtalannak érzem, hogy nekünk hosszas könyörgésre sem adják azt, amit nekik szinte ingyen osztogatnak. Sajnálom, hogy nálunk egy gyermek érkezését sok-sok bosszúság előzi meg. Nálunk egy baba olyan, mint az a karácsonyi meglepetés, amit jó előre felkutattak. Egy olyan ajándék, amit felesleges becsomagolni, hiszen már rég meglesték.
Mindent elölről kezdeni, a nulláról indulni nehéz felismerés. És amíg azon keseregtem, hogy hány műtét, szúrás, marok gyógyszer, lassan vánszorgó hónap és több százezer „elfecsérelt” forint vár még ránk, haragudtam magamra. Lelkiismeret furdalásom lett, hogy egy másik gyerekre vágyom, miközben itt van egy gyönyörű, tökéletes, az összes képzeletet felülmúló Hetti, akire olyan sokat vártunk. Miért nem lehet úgy gyerekem, ahogy szeretném? Miért nem várhatok úgy egy babára, hogy közben nem is tudom, hogy várok rá?
Ahogyan Hettiért, úgy a leendő gyerekünkért is mindent meg fogok tenni. Tudom, hogy lesz, sőt azt is, hogy már van, csak azt nem, hogy mikor érkezik közénk. Gyerekkorom óta anya szeretnék lenni. Többszörös anya. Amikor megismerkedtünk a férjemmel, mindketten úgy éreztük, hogy három gyerekig meg sem állunk. Boldog vagyok, mert Hetti a mi, első lányunk, és azt hiszem, boldog leszek akkor is, ha ő lesz az utolsó gyerekünk is. Csak megköszönni tudom az életnek, hogy őt kaptuk. De közben annyira szeretnék még egyet. Egy újabb lányt, vagy egy kicsi fiút. Mindegy. Csak forduljon már be azon sarkon…
Nem vagyok hálátlan. Én már anya vagyok. Jó dolgom van, elkényeztetett az élet. De bátran, határtalan lelkesedéssel, most már egygyermekes édesanyaként állok a következő mesterséges megtermékenyítés elé. Én is, a férjem is. Most már Hettivel a hónunk alatt.
Akkor is odaérek, ha nem jön értem az a busz. Akkor is megérkezem, ha sosem kanyarodik be azon a sarkon. Nem várok rá. Ha nem jön, elindulok gyalog…
Kedves Pindurka17!
Ez fantasztikus hír, veled együtt örülök! És rögtön duplán 🙂 Így van, a türelem rózsát terem, ezt magam is tudom. Csak hát tudod…olyan jó lenne már most. Sőt, imádtam volna, ha anno Hetti sem egyedül érkezik, mert akkor elég lett volna egyszer végigjárni ezt az utat, de ami késik, nem múlik. Belehúztunk mi is 🙂 Gyönyörű, kerekedő pocakot, egészséget és néhány hónap múlva könnyű és gyors szülést kívánok!
Kedves Rella, amikor a Lombikba zárt világ bejegyzésedhez írtam hogy te adsz erőt egy sikertelen lombik után a folytatáshoz, azt írtad hogy a mi utunk legnagyobb részt a várakozásról szól de ne adjam fel mert a végén egy jókora meglepetés vár majd ránk. hát igazad lett:-). A Kaáli Intézetnek köszönhetően már 13. hete várom a mi két kis csodánkat mert másodjára sikerült, és ezt azért írom meg, hátha most én tudok neked reményt adni hogy sikerülni fog 🙂