Legénylakásnak indult, szerelmi fészek vált belőle, majd családi otthonná varázsoltuk. Kinőttük. Továbbvisz az utunk. Búcsúzunk kedves kis lakásunktól, hogy aztán egy idegen helyen folytassuk azt, amit itt elkezdtünk. Költözünk.
De ne rohanjunk ennyire előre! Zsákokon innen, dobozokon túl volt egyszer egy lakáseladási procedúra, ami miatt sokszor úgy éreztem: legszívesebben fél marék xanaxot ebédelnék, öt liter citromfű teával leöblítve. Persze most is csak túlzok, de néha komolyan azt éreztem, hagyjuk az egészet a francba, inkább újítsuk fel és ne költözzünk. Mivel a férjem dolgozik, ezért rám hárult az érdeklődők fogadása, az ingatlanosokkal való kapcsolattartás. Sokszor baromira a terhemre voltak. De tényleg. Közben viszont tudtam, hogy ez amolyan szükséges rossz. Az első ember mégsem veheti meg a lakásunkat, akit erre visz az útja…
Még sosem adtam el ingatlant. Naivan azt hittem, ez pofon egyszerű feladat: lefényképezzük, hirdetjük, megmutatjuk, megegyezünk és aláírunk. Aha. Persze. De legalább már tudom: valahogy nem jövök ki az ingatlanosokkal, és azt sem tudom szó nélkül hagyni, ha egy vevőjelölt lehordja az otthonom. Azt hiszem, nem lennék jó kereskedő. Őszinte vagyok, szókimondó és érezzek bármit, az arcomra van írva.
Eleinte szerettünk volna magunk túladni a lakáson, de idővel rá kellett jönnünk, hogy muszáj egy (vagy több) ingatlanos segítségét kérnünk. Segítségét? Aha. Persze. Sikeres vétel esetén potom egymillió forintot fizettünk volna ezért a „segítségért”. Ezt szerettük volna elkerülni, ami olykor lehetetlennek tűnt. Naponta 20-30 telefont kaptam kedves és kevésbé kedves ingatlanosoktól, akiknek a „nem, köszönöm” élből “igent” jelent. Többségük egyenesen zaklatott. Hülyének néztek, hogy egyedül szeretnénk megbirkózni a feladattal. Néhányan kiborultak, kiabáltak velem, amiért nem alkalmazom őket. Vonzó ajánlat, nem mondom.
Tisztelet a kivételnek – mert én is találkoztam ilyennel- de tapasztalataim azt mutatják, hogy miután megkötöttem velük a szerződést, azonnal átalakultak vérmes tukmálóra. Nem az a lényeg, hogy az ingatlanhoz mielőbb megtalálják azokat a személyeket, akik valóban olyat keresnek, mint a miénk. Sokkal inkább azon van a hangsúly, hogy (akár hazugság árán) minél több gyanútlan ügyfelet felcibáljanak hozzánk, majd a helyszínen lenyomjanak a torkukon egy kitalált történetet, ami köszönő viszonyban sincs azzal, amit éppen látunk. Azt hiszem, nem nekem való szakma ez az ingatlanosdi…
Volt, aki telefonban magánszemélynek mondta magát, a helyszínen fél órán keresztül hallgatta jól felépített kiselőadásomat a lakásról, majd közölte, hogy ingatlanos. A telefonban szimpatikusnak tűnő közvetítő a lakásunkban már kicsit sem volt az, és ahelyett, hogy tiszteletben tartotta volna, hogy az otthonom kellős közepén áll, becsmérelte a nappalit, kritizálta a hálószobát, ócsárolta a fürdőt, szapulta a burkolatot. A nagy túl nagy volt, a kicsi túl kicsi. Semmi nem volt úgy jó, ahogy volt. Több tucatszor fordult elő félórás késés, direkt más utcanevet adtak meg a hirdetésben, hibás alaprajzzal párosítva. A helyszínen úgyis minden kiderül. Nem mellesleg rabolták az én időm (velem együtt a gyerekemét), rabolták az érdeklődő idejét, és szerintem az ingatlanos sem szeret folyamatosan kudarcot vallani.
Nem adtuk fel, hogy magán úton sikerül túladni szeretett hajlékunkon. Persze mindegyik ingatlanos nekem esett, hogy az bizony nem fog menni, mert kézen kell fogni az embereket, és el kell ráncigálni a helyszínre, különben észre sem veszik, hogy egyáltalán létezik az az utca, a kutyának nem kell a lakásunk, csak ők tudják értékesíteni, senki más. Amennyi bántó mondatot kaptam ingatlanosoktól az elmúlt hónapokban, annyi áldás szálljon arra az egyre, aki valóban ember módjára viselkedett velünk és a vevőjelöltekkel is. Ez az egy ember valóban komoly érdeklődőket hozott fel hozzánk. A többiek pedig a nagy számok törvényében hittek. Hiába.
Nem egy olyan nap volt, amikor hat jelentkező kopogtatott, sokszor hétvégén, este, ünnepnap. Ez is azt bizonyítja, hogy azoknak az ingatlanosoknak, akikkel én találkoztam, semmi más nem volt fontos, csak hogy minél több embert felcipeljenek hozzánk. Az idő végül engem igazolt: egy magánszemély vette meg szeretett hajlékunkat, így egy forintot sem kellett fizetnünk azért a rengeteg kellemetlenségért, bosszúságért, elfecsérelt időért, amit a kedves, és kevésbé kedves ingatlanosok okoztak.
Mennyi furcsa emberrel hozott össze a sors négy hónap alatt! Egy férfi azt kérte a telefonban, hogy álljak ki az erkélyre, mert szeretné meghallgatni, mekkora a zaj. Nem viccelek, két és fél percig álltam szótlan a telefonommal a kezemben, majd megköszönte kedvességem, és bontotta a vonalat. Volt egy házaspár, akik másfél órán keresztül méregettek, nézegettek, fogdostak, jegyzeteltek. Utána negyven percen keresztül csak a fejüket csóválták. Fogadtam tíz fős orosz csoportot, izraeli különítményt, egyiptomi turistákat és olasz családot. Közös életük küszöbén kézenfogva toporgó fiatal szerelmespárt, és felnőtt gyerekeiket elreptető, idős házaspárt is. De jött rengeteg egyedülálló, tehetős családból származó egyetemista, és elvált, magányos férfi, gyerekével egyedül maradt nő. Érdekes volt azt figyelni, kiket érdekelt igazán ez a lakás. A mi otthonunk. Néhány napig még a miénk, senki másé.
Nincs más hátra, költözünk. A fél lakás banános dobozokban, fekete kukászsákokban. Az idei Húsvét nálunk a pakolásé és a selejtezésé lesz. Következő bejegyzésemben erről olvashattok majd. Várom ötleteiteket, tapasztalataitokat: hogyan kell legegyszerűbben, leggyorsabban átvarázsolni egy egész lakás tartalmát egy másikba? Nagyon úgy tűnik, hogy egészen sajátos elképzeléseim vannak a költözés fogalmáról…
