Sosem hittem, hogy egyszer majd egy szabályra, egy törvényre, egy kőbe vésett dokumentumra, egy szigorú kormányrendeletre hivatkozva tessékelnek ki egy közterületről. Toleráns, belátó és nagyvonalú ember lévén alig adtam hangot nemtetszésemnek, bár nem értettem egyet a döntéssel. A bölcs és logikus gondolkodás előtt fejet hajtva szó nélkül elhagytam a helyszínt. A gyerekemmel és a kutyámmal együtt.
Szeretjük a Kossuth teret. A régit és az újat is. Az újat picit jobban, mert Hetti belógathatja a kezét a vízbe, mászkálhat a párában és minden reggel fél 9-kor tiszteleghet a zászlófelvonó katonáknak, táncolhat a dobpergésre. Bingó is kénytelen minden nap megnézni velünk a menetelést, de ma csatlakozhatott hozzánk utoljára. Többé oda nem tarthat velünk. A kutyákat ugyanis kitiltották a Kossuth tér területéről. Négylábú oda be nem teheti a lábát! Egyiket sem.
Sokszor írtam már a kutya-gyerek kapcsolatról, arról, mennyire örülök, hogy Hetti így nő föl. Sokat jelent nekem kettejük köteléke, s igyekszem minél többször Bingót is magunkkal vinni, hogy ő is érezze a törődést. A reggeli séták általában engem illetnek meg. Hetti hol Bingó mellett motorozik, hol fogja a kutyapórázt, hol pedig fogócskáznak (legalábbis Hetti így értelmezi az össze-vissza szaladgálást). Szinte mindig a közös élmény az ok, amiért együtt vagyunk, de vannak kivételes alkalmak, amikor muszájságból viszem sétálni a két „kiskorút”, mert épp Bingó esti sétapartnere (jelesül: a férjem) házon kívül tartózkodik.
A mai reggelünket is a Parlament előtt töltöttük. Vizeztünk, integettünk a 2-es villamosnak, örültünk a katonáknak. Közben Bingó ült jólnevelten a babakocsihoz kötve. Nem ugatott, nem vonyított, nem ürített, nem rendetlenkedett. Ült. Aztán lefeküdt. Ekkor odalépett hozzám két rendőr, akik arról tájékoztattak, hogy április 8-ától tilos kutyát behozni a Kossuth térre. Se pórázzal, se anélkül. Se gyerekkel, se anélkül. Várakozni, nézelődni nem lehet, de még akkor is megbüntetnek, ha csak arra visz az utad, és átsétálsz a téren a pórázra kötött kutyáddal. Nem maradt más, mennünk kellett.
Kormányrendelet. Nem sűrűn olvasok ilyet. Se Magyar Közlönyt. Mert erről a szabályozásról csak onnan értesülhettem volna, ugyanis se tábla, se felfestés, se egy árva cetli nem jelzi, hogy Bingóval nem léphetem át az ujjá varázsolt Kossuth tér küszöbét. Kiemelt nemzeti emlékhelyeket sima, mezei négylábúval messziről el kell kerülni. Bingó nem vakvezető, nem tűzszerész kutya. Ellenben nagyon is sima és nagyon is mezei.
Lassan alig lesz hely, ahova bemehetek a gyerekemmel és a kutyámmal. A kutyajátszók kizárva, mert öt emberből kettő még mindig nem képes felszedni kutyapiszkot, én pedig nem szeretnék szart takarítani se a babakocsi kerekeiről, se Hetti cipőjéről. Nem játszótér – ezt is megkaptam már, mikor a szükség odavezérelt minket. Igaz. Nem is vitatkoztam. A Margit szigetre nem tudok kimenni minden nap, a Szabadság téren táblákkal jelzik, hogy kutyáknak kívül tágasabb, a Jászai Mari téri park pedig hemzseg a hajléktalanürüléktől. A közelünkben momentán nem tudok olyan helyet, ahol kötöttségek és a folyamatosan aggódó tekintetem nélkül, felszabadultan rohangálhatna a két jószágom. Vagy szégyellnem kéne magam, amiért a négylábúmat szeretném néha együtt sétáltatni a kétlábúmmal?
Kirekesztve érzem magam, és bár nyilvánvaló, hogy a kutyagyerekes anyuka szűk keresztmetszet, de akkor sem hiszem, hogy egyedül én érzek így. Ki a francot zavar a Kossuth téren egy kutya, aki nem mozog és nem beszél, a vandalizmust hírből sem ismeri, nem támad turistákra, nem ugrik neki a katonáknak, de még csak tisztes magyar állampolgárokat sem riogat? Tegnap egy egész csoport külföldi kérdezte meg tőlem, lefotózhatják-e a Hetti-Bingó kettőst, mert annyira aranyosak. Szerencse, hogy megörökítették a pillanatot, mert ilyet többet nem látnak.
Ha ennyire zavarja a Belváros vezetését a sok kutya, akkor titsák ki őket egy újabb kormányrendelet alapján az egész kerületből. Értelmetlen ellehetetlenítés – remek ötlet. Nem igazságos, hogy azért mert kutyám van, a gyerekemnek is kiadják az útját! Ahelyett, hogy közelednének egymáshoz a „gyerekesek” és a „kutyások”, a két „kaszt” lassan olyan távol lesz egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Vagy mint Bingó a Kossuth tértől.
Megértem azokat, akik szerint négylábú csak kertes házba való. Elfogadom azt is, hogy Bingó természetes közege nem biztos, hogy az V. kerület. Amikor örökbe fogadtam, kertes házba vittem, csak aztán az én élőhelyem is megváltozott. Mindketten alkalmazkodtunk. Megkötöttünk mindenféle kompromisszumot. Bingó igazán rugalmas, én pedig egyszer s mindenkorra felelős lettem azért, akit megszelídítettem. Érte. Kormányrendelet ide, kormányrendelet oda.
Bingó ügyet sem vetett a két rendőrre. Nem méltatlankodott, nem kérdezett vissza. Nem kritizálta az új szabályozást, nem ciccegett, nem forgatta a szemeit, nem sóhajtozott mélyeket. Csak hűségesen követett bennünket, ahogyan mindig is. Én viszont szomorkodtam helyette is. Mivel törvény –és szabálytisztelő és követő állampolgár vagyok, ezért az első felszólítás után összenyaláboltam a virgonckodó lányom, és babakocsistól, motorostól, Hettistől és Bingóstól elhagytuk a Kossuth teret. Egy utolsó képet –ahogy hétvégén a külföldi csoport- azért én is készítettem. Szép emlék: egyszer régen volt egy boldog időszak, amikor hatlábúak is beléphettek a Kossuth térre.
