Ahogyan minden terhesség, úgy minden ember is más és más. De fene se gondolta, hogy ikerterhességem ténye tíz emberből hétnél inkább negatív érzelmeket hoz felszínre. Csuda tudja, miért. Pedig azt hittem, egy baba érkezése csakis jókívánságokat szül. Tévedtem. Mostanra megtanultam, hogy két baba érkezésénél a kedves szavak mellett többségi helyet kapnak a sajnálkozások. Nem értem a miértjét…
A mostani terhességem nehezebbnek bizonyul, mint az első, ám ez nagyon is érthető. Két magzat gyarapodik bennem, és e világi Hetti éveinek száma is kettő. De szerintem az átlagnál jobban viselem. Ugyan sokkal többet aggódom most, mint az első babavárásnál, de talán az én esetemben ez normális. Egy magzatot is félt egy anya, nemhogy kettőt.
Nincs két ugyanolyan áldott állapot. Van viszont helyette áldatlan. Hettinél még csak egy röpke rosszullétem sem volt, az elején kicsit aluszékony voltam, de azt leszámítva kicsattantam a boldogságtól, az egészségtől és az energiától. A boldogság most sem marad el, de a nagy öröm kezét megfogta két hét émelygés, hányinger, két hét aludni akarás, erőtlenség, étvágytalanság és egy csöppnyi túlérzékenység. Ekkor még nem tudtuk, hogy dupla-magzatka nevelkedik bennem, csupán a terhesség tényének örültünk határtalanul. Gyanús volt ugyan, hogy mindent „nagyon érzek”, és valahol az anyai szívem legmélyén éreztem azt az édes többesszámot. Még így is szerencsésnek mondhatom magam, mert csak 10-14 nap jutott nekem a rosszból, s utána mintha elvágták volna. Megszűntek a kezdeti nehézségek, és csupa kedvesség maradt utánuk.
Persze Hetti a gyengébb napokon is nagy segítségemre volt: aszfaltkrétával telerajzolta a vadonatúj ülőgarnitúrát, ceruzával pöttyöket vésett a kétnapos étkezőasztalba, bekente magát a feje búbjától a köldökéig az alapozómmal, próbálta kifesteni a szemét a szemceruzámmal, majd amikor ez nem ment, kipingálta a mosdókagylót és környékét. Megette (vagy fogalmam sincs hova tűntette) a kedvenc rúzsom, testápolóval gondosan átmasszírozta Bingó egész testét, fél kiló kenyérrel táplálta akváriumunk négy piciny halát, kipakolta és fel is próbálta szinte az összes „kopogós” cipőm, gondolom az alattunk lakó legnagyobb örömére. Tette mindezt néhány óra leforgása alatt. Hiába, Hetti nincs hozzászokva a négy falhoz, de mindent egybe vetve örülök, hogy nem unatkozott, amíg én az életemért küzdöttem az ágyon fetrengve. De jött egy pont, amikor elegem lett a szenvedésből, fogtam a már meglévő lányom és lekecmeregtem vele a játszótérre. Ugrált a boldogságtól, hogy végre nem arra akarom rávenni, hogy hozza az ágyba a nyolcvanhatodik mesekönyvét, hogy aztán hetvenkettedszerre is elolvassam a Farkas és a hét kecskegidát. Ég veled, első trimeszter!
A hasam korán nőni kezdett. Öt hetes terhes voltam, amikor már alig-alig jött rám valami. Nyolc hetes korunkban kaptuk az első félszeg kérdéseket, a tizenkettedik héten pedig már le sem tudtam volna tagadni, hogy gyarapodik a család. Sőt, büszkén újságoltam, hogy bizony egyszerre ketten érkeznek közénk. Hát mi ez, ha nem jó hír? Nos, valakinek nem az. Maholnap átlépjük az ötödik hónap küszöbét, s ez alatt az idő alatt oly sok negatív hozzászólást voltam kénytelen meghallgatni, hogy az valami szörnyű. Most is, mint mindig, magamból indultam ki: ha valaki boldogan elújságolja, hogy ikrekkel várandós, vele együtt örülök. Mi mást kéne tennem, ha két élettel lesz gazdagabb ez a világ? Tisztelet a kivételnek, s nekik nagyon köszönöm, de én eleinte viccesnek vélt, rosszindulatú megjegyzésekkel találkoztam, majd jöttek a kissé sajnálkozó, leheletnyit szánakozó kérdések, mondatok:
„Akkor most még nagyobb lakásba fogtok költözni? Szerintem azonnal vegyetek egy buszt, különben egy tapodtat sem tudtok mozdulni ennyien! Úristen, hogy fogjátok bírni? Hát nem irigyellek benneteket, mindenképp vegyetek fel azonnal egy bébiszittert, egy takarítónőt és Hettit adjátok szeptembertől bölcsibe. Anyukád akkor odaköltözik hozzátok? Egyedül úgysem fogod bírni, mert Hetti is meg fog változni, nem lesz ennyire önálló, mint most, küzdhettek vele rendesen. Készülj, hogy az utolsó két hónapot kórházban töltöd, ágyhoz láncolva. Na, majd most jócskán megjelennek a striák a hasadon és a melleden, jövő nyáron jöhetnek az egyberészes fürdőruhák. Egy évig a saját árnyékod sem leszel, annyi szent. Akkor most jött el az ideje annak, hogy megszabaduljatok a kutyától. Beleáshatjátok magatokat a használt cikkek webáruházaiba, mert újonnan úgysem tudtok majd megvenni semmit. Mi is most próbálkozunk a párommal, de nagyon félek, hogy ikreink lesznek, ugyanis a családban többször is volt rá példa. Ikrek, részvétem?!”.
Na, mit szóltok? Tényleg ilyen reakció a normális arra, ha valaki ikreket vár? Valóban így kell reflektálni arra, hogy hamarosan három gyerekünk lesz? Az ismeretségi körömben ketten is vannak, akik első szülöttjük után egyszerre két babának adtak életet, és mindketten olyan szép levelet írtak nekem az anyaságról, hogy most is elérzékenyülök. Ők csak tudják! Egy gyerekem van, nem tudom, milyen egyszerre kettőt vagy hármat nevelni, de annyi biztos, hogy nem lesz könnyű. Hetti elkényeztetett bennünket azzal, hogy gyakorlatilag három hetes kora óta végigalussza az éjszakákat, mindenevő, önálló, nem anyás (voltaképpen tök apás), nyitott a világra, jófej kétéves. A gyerekem, így úgy tökéletes, ahogy van. És az a két arasznyi emberke is a gyerekem, akik még bennem laknak, így ha sírnak éjszaka, ha nem tudnak szopizni, ha hasfájósak, ha csüngenek rajtam éjjel-nappal, akkor is tökéletesek lesznek. Nekem mindenképp. Lehet, hogy percekben tudom majd mérni az alvásidőm, lehet, hogy hetekig ugyanabban a pizsamában leszek nulla-huszonnégyben, sőt még az is elképzelhető, hogy direkt nem mosok majd fogat, hogy azzal is energiát spóroljak, de könyörgöm! Tényleg csak ezt kell látni ebből az egészből? Az emberek többsége miért nem a szépséget veszi észre elsőként? Hogy nem böki ki a szemüket, hogy életeket ajándékozom? Hát valóban elhanyagolható tényező, hogy hamarosan három gyermek édesanyja leszek? Elvileg ez egy csodálatos dolog, nem?
Május 12.-én fogantak meg az ikreink. Azóta egyszer sem gondoltam arra, mennyit fogok (vagy éppen nem fogok) aludni január valahanyadikától. Nem érdekel, mennyit hízom a terhesség alatt, mennyire fognak lógni a melleim és hány csík éktelenkedik majd a hasamon. Sosem keseredtem el, ha a nagyobb felelősségről, több türelemről és a kevesebb szabadidőről beszélgettünk a férjemmel. Nem töprengtem azon, milyen lesz egy napunk itthon a tél vége fele. Fogalmam sincs, milyen márkájú ikerbabakocsit vegyünk, hogyan lehet egyszerre két babát szoptatni, és vajon eljutok-e egyáltalán egy éven belül a kozmetikushoz gyantáztatni. Egyelőre csakis azzal foglalkozom, hogy odabenn minden a legnagyobb rendben legyen! A problémákat pedig elég lesz akkor napirendre tűzni, ha kopogtatnak az ajtón. Egy dolgot biztosan tudok: mindent megoldunk, mert meg kell oldanunk. S mindezt örömmel tesszük majd.
