Drága, kicsi Heszna és Mirkó! Tartozom nektek egy vallomással. Van egy rossz érzésem veletek kapcsolatban. Nem vagyok felhőtlenül boldog, amióta megérkeztetek közénk. Napjában ezerszer átfut rajtam egy hitvány gondolat, tükröt tartotok elém, amiben olykor azt látom: fabatkát sem érek édesanyátokként. A még jobbra ösztönöztök, de én nem tudok megfelelni. Nem foglalkozom veletek annyit, mint amennyit kellene. Azért nem teszem, mert nem tudom. Pedig annyira szeretném! Sokszor bánt ez a gondolat, és sosem tudok úgy elaludni, hogy ne az járna a fejemben: vajon mindent megtettem ma értetek?
Ne haragudjatok rám, hogy nővéretekkel annak idején sokkal több időt tudtam együtt tölteni. Hiszen nem volt más, csak ő meg én. Ha sírt, sosem kellett egyedül várnia rám a kiságyában. Ha nevetett, még abban a pillanatban visszamosolyogtam rá. Mennyit aludtam vele napközben a kanapén, és milyen sokszor kuporoghatott anya és apa közé éjszakánként! Száz meg száz kilométert sétáltunk a városban összegabalyodva, velem tartott az összes utamon, minden nap új és újabb csodát mutattam meg neki a világból. Összenőttünk, mint borsó meg a héja. Olyanok voltunk, mint fogantatása után, születése előtt. Egyek.
Azóta Hetti is elengedte a kezem: járt, szaladt, rollerezett, biciklizik, szeptembertől pedig óvodába megy. Várom és nem várom. Várom azért, hogy végre csakis veletek lehessek, hogy csak kettő, és ne három fele kelljen szakadnom. Várom, hogy néhány óra végre csak a miénk legyen. Csak a tiétek és az enyém. Hogy végre ti is azt érezhessétek: senki más anyukája nem vagyok, csakis a tiétek.
Ne haragudjatok, amiért a körülöttetek forgó, mindennapi feladatok többségét csak rutinszerűen látom el! Ne haragudjatok, hogy sokszor csak életben tartalak benneteket: hogy csak etetek, pelenkázok, öltöztetek, fürdetek, altatok. Ne haragudjatok, hogy csak egy hónapig tudtalak benneteket szoptatni, hogy a cumisüveges evés közben a kétkezes mutatvány nem annyira meghitt! Ne haragudjatok, amiért néha másra hagylak benneteket, azért hogy Hettinek is kicsit teljesértékű anyukája lehessek! Hogy nem tartalak titeket a karomban, miközben beszélek hozzátok, énekelek nektek. Hogy egyszerre kettőtöket csak külső segítséggel tudom magamhoz szorítani! De jó lenne egyszerre megölelni mindannyiotokat! Ne haragudjatok, hogy rátok sokkal kevesebb időm jut!
Sokszor úgy érzem, nem vagyok jó anyátok. Nem vagyok az, mert nem lehetek az. Amikor a nővéretek megszületett, két és fél évig csak egy gyerekem volt. Most már három gyerek édesanyja vagyok. Háromszor annyi figyelem, törődés és szeretet. Háromszor nagyobb felelősség, munka és gondoskodás. De háromszor akkora boldogság is. Soha nem éreztem annyira kereknek a világom, mint veletek kiegészülve! Ti adtátok meg nekem azt, amire mindig is vágytam. Nagycsaládot kaptam tőletek.
Jó anyátok vagyok. Mert minden napom a ti ágyatoknál kezdem, és ott is fejezem be. Nézem ahogy alszotok, ahogy egymás mellett szuszogtok. Ugyanolyan gondosan tornáztatlak benneteket, mint annak idején Hettit a Pető Intézetben, azzal a különbséggel, hogy most minden mozdulatot kétszer teszek meg. Olykor átcsenlek benneteket a mi hálószobánkba, hogy ti se maradjatok ki a közös alvásokból. Nektek már külön szobátok van, nagyobb otthonba hozhattunk benneteket haza, tágasabb autóval járhatjuk veletek a várost. Úgy bújtatok erre a világra, hogy vannak testvéreitek. Akkor sem maradtok egyedül, ha apa meg én már nem leszünk. A testvér, nagy kincs…
Apátokkal mindig három gyereket szerettünk volna. Egy gyerekes szülőként hamar eljött a pillanat, amikor megfogalmazódtatok bennünk. Bátran vállalkoztunk ugyanarra a tortúrára, mint ami nővéretek érkezése előtt is várt ránk. Rám. Csodaként él bennem a perc, amikor megtudtam, ketten növekedtek bennem. És csodálattal veszem elő a mai napig a kétvonalas terhességi tesztet, ha épp elgyötörten rogyok le az ágy szélére egy fáradt nap után. Csodálatos, hogy a szekrényetek egyik felébe újra kislány ruhákat hajtogathatok, a másikba pedig autós pólót és világoskék rugdalózót. Szeretek veletek sétálni az utcán, mert amíg Hetti testőrként előttünk biciklizik, addig én nézhetlek benneteket, mesélhetek rólatok büszkén, a föld felett lebegve.
Köszönöm, hogy az első megtermékenyítés alkalmával megfogantatok! Ketten, egyszerre. Megkíméltetek ezzel sok-sok szomorúságtól és kudarctól. Köszönöm, hogy kis albérletemben is rendesen viselkedtetek, hogy nyolc hónapon át szinte semmi nem változott, csak a pocakom mérete! Köszönöm, hogy újra átélhetem, milyen csodálatos egy kislány édesanyjának lenni, és köszönöm, hogy életemben először fiús anyuka is lehetek! Köszönöm, hogy békésen, egyedül alszotok el a saját ágyaitokban, hogy esténként kicsit az apukátokkal is beszélgethessek! Hálás vagyok nektek amiért nagy az összhang köztetek, hogy a duplababázás napos oldalára kísértetek! Köszönöm, hogy a babakocsiban édesen szundítotok, hogy Hettivel a legnagyobb nyugalomban tolhatlak titeket a játszótérre és az állatkertbe! Köszönöm, hogy kedvesen vártok rám, amikor egyedül fürdetlek benneteket! Köszönöm, hogy az éjszakák többségét meghagyjátok nekem, hogy aztán másnap mindig türelmes és boldog anyukája tudjak lenni a testvéreteknek és nektek! Hálás vagyok, amiért idecsöppenésetekkel nővéretek nem azt érzi, hogy háttérbe szorult, hanem azt, hogy ő lehet a nagytesó. Nem veszteséget, hanem nyereséget hoztatok az ő életébe. Köszönöm a megértést, a jóindulatot, az együttérzést! És köszönöm azt a rengeteg duplamosolyt…
Tudom, hogy semmiben nem szenvedtek hiányt, és ha még úgy is gondolom, hogy valami kimarad az életetekből amiatt, mert egyszerre ketten születettek, azt vissza fogjátok kapni valamikor, más formában. Duplán. Tudom, hogy ti csak többek vagytok attól, hogy többen vagyunk. A szeretet, ami bennem van, tőletek lett több. Jó, hogy itt vagytok. Köszönöm, hogy velünk!
Szeretlek Mircs! Szeretlek Nuli!
