Néhány hónappal ezelőtt, az „Ikrek? Részvétem!” című bejegyzésemben arról írtam, mennyi negatív véleményt, hozzászólást, arckifejezést kaptam, amikor az utca emberével boldogan osztottam meg, nem egy, hanem mindjárt két kiséletet hordok a szívem alatt. Nem értettem a reakciókat. Sokszor rosszul esett, de hamar megedződtem, és terhességem vége felé már kifejezetten szórakoztattak a rosszindulatú megnyilvánulások. Komolytalan kérdésekre, komolytalan válaszokat osztogattam.
Most, hogy engem már csak egy ikerbabakocsival, egy bicikliző lassan háromévessel és sokszor egy fekete-fehér foltos kutyával lát az imént említett utca embere, a borús helyzet még felhősebb lett. A többség búbánattal tűzdelt, keserűséggel roskadásig megpakolt mélabús monológokkal „ajándékoz” meg, hol a buszmegállóban, hol az utcasarkon, hol pedig a játszótéren. Hogy miért ezeket váltja ki két baba és egy nagyobbacska? Ezt sem értem. A kisebbség három gyerek láttán is velem együtt örül, pozitív, életvidám és kedves szavakkal enged bennünket utunkra. Nekik köszönöm, de velük együtt is a helyzet: siralmas. A kiváltó ok ugyan a gyerekeim és én vagyunk, mégis azt gondolom, a pesszimista hozzáállás sokkal többről árulkodik…
Nincs nap, hogy ne mozdulnánk ki: minden héten megyünk állatkertbe, újabban táncolni járok a srácokkal, a játszóterezés sosem maradhat el, ahogyan a könyvtár és a kutyasétáltatás sem. Trolin, buszon és villamoson is szinte minden nap lyukasztunk. Cibálom őket, amerre látok, s úgy tűnik, bírják és szeretik ezt a tempót. Sokan jönnek velünk szemben, jóformán mindenki megfordul utánunk. Nem vagyunk megszokott jelenség, így tízből kilenc ember beszédbe elegyedik velünk. Hozzánk szólnak, én pedig reagálok. Sok esetben viccet csinálok a néha valóban elszomorító valóságból, mert ugyan miért kéne mindenkinek megmagyaráznom, hogy nálunk bizony öröm ez a három gyerek? Vagy miért kéne engem sajnálni azért, mert napközben egyedül vagyok velük, ahogyan általában minden édesanya? A legtöbb esetben ironikus hangnemben felelek, de az is előfordult már, hogy komolyan megbántottak. Aztán persze mindig rájövök, hogy a rosszindulat, a keserűség és a bunkóság nem belőlem árad, nem engem minősít, nem az én bajom. Gondoljanak, amit akarnak: ha ők sajnálnak engem, akkor nincs más választásom: én jókat szórakozom rajtuk. Mi mást tehetnék?
Összegyűjtöttem nektek néhány valós, megtörtént párbeszédet a negatív hozzászólók táborából. Elsőként általában kérdezni szoktak. Ki nem találjátok, hogy mit…
1.
– Ikrek? – hangzik egy középkorú férfitől a kissé „különös” kérdés.
– Igen – válaszolom mégis a vitathatatlant.
– És egészségesek? – íme a második kissé „különös” kérdés.
– Igen – csodálkozom ezzel együtt.
– Egyik sem beteg? Nincs semmi bajuk? – és itt a harmadik.
– Makkegészségesek, és nincs semmi bajuk – teszem hozzá kissé idegeskedve.
– Csak mert az ikreknél szokott ilyen lenni…
– Milyen? – kérdezek vissza kíváncsian.
– Hát ilyen betegség vagy valami szindróma –
– Szerencsére nekik nincs semmilyen betegségük és szindrómájuk, ők csak szimplán ikrek – enyhülök meg végül, mert ott, ahol valakinek a gond és baj jut eszébe két pici baba láttán, nem sok tennivalóm akad.
2.
– Ikrek? – kérdezi egy középkorú nő a trolin.
– Igen, ikrek – válaszolom élből.
– Nem irigylem magát, gondolom mindene kilehet azzal, hogy egyszerre kell csinálnia mindent kettővel.
– Hárommal. Ott ül a nagylányom is – mutatok büszkén Hettire, várva az újabb döfést.
– Az is a magáé? Te jó isten! Na, majd ha visszamegy dolgozni, ha egyáltalán visszaveszik, na akkor lesz igazán nehéz magának. Nem is tudom, fogja-e bírni egyáltalán. – sajnálkozik tovább.
– Majd nem megyek vissza dolgozni, hogy továbbra is lógathassam otthon a lábam, immáron gyerekek nélkül – felelem éllel, bár ő nem érti.
– Jaaaa, aki megteheti, akit eltart a férje ennyi gyerekkel, hát annak könnyű! – veszi komolyan a szavaim.
– Így igaz, az én férjem nagyon rendes ember.
– Hát akkor vigyázzon csak rá! Nehogy otthagyja magát ennyi gyerekkel egyedül! Bár a gyerek, az mindig öröm. Nekem sajnos egy sincs…
3.
– Két lány? Uhhh, vagyis három? – kérdezi döbbent vegyes rémülettel egy nagymama korú nő.
– Nem. Egy nagylány, egy kisebb, ő pedig itt egy kisfiú – mutogatok, s sejtem a következő mondatot.
– Na jól van, legalább egy. Gondolom agyonverte volna a férje, ha nem szül fiút! Így legalább kárpótolta az ikrek miatt – sütött el egy viccnek aligha nevezhető, általa vélt tréfát.
– Ühüm… – bólogatok, mert itt nem számít, én mit mondok.
– Van egy ismerősöm, aki negyedszerre is lányt szült. Ne tudja meg, szerencsétlen férj annyira vágyott volna egy fiúra, a kis trónörökösre, de az asszony csak nem tudott neki szülni. Úgy sajnálom őket!
– Nem tudom átérezni a problémát. – állok gyorsan a sarkamra, mert nálam ez a téma kiveri a biztosítékot. – Mi sosem lányt vagy fiút szerettünk volna, hanem gyerekeket. Ja, és nekem három lánytestvérem van – azzal tovább toltam a babakocsit.
4.
Ez a jelenet nem rég játszódott Hetti kedvenc játszóterén. Három hinta közül az én lányom hajtotta magát középen, én vele szemben álltam, ha mégis magasabbra szeretne röpülni, közben Hesznát és Mirkót előre-hátra tologattam, mellettünk pedig egy-egy nő lökte saját gyerekét. Húsz centire állt tőlem ez a két anyuka, de hozzám egy szót sem szóltak. Mintha ott se lettem volna se én, se az elhanyagolhatatlan méretű óriásbabakocsink. A fejem fölött viszont a következő párbeszéd zajlott:
„A” anyuka: Képzeld, szegény XY-nál jön a harmadik és a negyedik. Nem is akartak gyereket, csak úgy becsúszott, erre mindjárt egyszerre kettő. Nem is tudom, mit csinálnék a helyükben…
„B” anyuka: Az semmi. Nekem van egy barátnőm, akinek már egyévesek az ikrei, de van egy nagyobb gyereke is. Hogy az mit szenvedett egyszerre a kettővel! Plusz ott volt a harmadik is, akivel semmit sem tudott foglalkozni az ikrek miatt. Szerencsétlen gyerek jól megszívta ezeket a tesókat.
„A” anyuka: Felelőtlenség ennyi gyereket vállalni! Hát milyen neveltetést kaphatnak? Képtelenség ennyi gyerekre normálisan odafigyelni. Gondolom, a saját élete oda annak a nőnek, se magával, se a férjével nem tud rendesen foglalkozni.
„B” anyuka: Ott a koraszülés veszélye, az ikrek mindig betegesebbek, szoptatni is képtelenség őket, ráadásul általában nem is szeretik egymást. Még jó, hogy nekem nem azok születtek.
– Szerintem is (a szerk. gondolata).
5.
– Szoptatja még az ikreket? – érdeklődik egy fiatalos nagymama.
– Sajnos már nem. – válaszoltam őszintén.
– Az nagy baj. Nagyon nagy. Hát miért nem szoptatja őket?
– Egy csúnya mellgyulladás után elapadt a tejem – bármennyire furcsa.
– Miért nem tett valamit, hogy visszahozza? Nagyon nagy baj, hogy ilyen fiatalon már nem kapnak anyatejet – folytatta az őszinte aggódást.
– Szerintem nem ők lesznek az elsők, akik tápszeren nőnek fel – vigasztaltam a nőt.
– Nem, persze. De hát nekik az anyatej lett volna legfontosabb, és mellgyulladás után még újra megindulhatott volna a teje. De kár, hogy nem próbálta meg! – helyezte magát védőnői státuszba az aggódó nagymama.
– Ez legyen a legnagyobb bajunk! – nyugtatgattam tovább.
– És spontán szült?
– Nagylányomat igen. A duplákat császárral.
– Na, az meg a másik. Sokkal jobb lett volna nekik is és magának is, ha természetesen születnek.
– Nyilvánvalóan minden kizárólag az én döntésem volt. De köszönjük szépen, nekünk most is jó! – öntöttem bele lelket. Mert ezek után én erre is képes vagyok.
6.
– Úristen! Ezek ikrek? – bámul ránk egy velem egykorú nő.
– Igen, “ezek” azok.
– Jó’ le vagy fogyva. Ez mind belőled jött ki? – csodálkozik finoman megint.
– Igen, “ez” mind belőlem jött ki.
– Gondolom fölvágtak… – néz rám elég ostobán.
– Ha arra gondolsz, hogy császárral hoztam-e őket világra, akkor igen, fölvágtak. – pontosítok helyette is.
– És a nagy? Az ott jött ki? – faggat tovább.
– A “nagy” természetes úton született, igen, ő “ott” jött ki. – reagálok nagy sóhajtások kközepette.
– Akkor most szültél császárral. Aha, ezért vagy ilyen vékony, akkor már értem. – von le igazán messze menő következtetéseket.
– A “nagy” születése után is ilyen vékony voltam, tehát nyilván a szülésformától függ az anya alkata.
– Ja, szerintem is. Nem is hasonlítanak rád. – folytatja az abszurd beszélgetést.
– Biztosan azért, mert másként szültem őket… Három gyerek, három szülésforma… – bizonytalanítom el.
– Ja, lehet, hogy tényleg azért. – mégsem sikerül megingatnom.
7.
És két igazán kedves és mulatságos párbeszéd a végére.
– Ikrek? Úristen! Jó nehéz lehet magának. Legalább az egyik fiú? Hogy tudja őket megkülönböztetni? Hát ezek annyira egyformák, mint…mint az ikrek – kíváncsiskodott egy férfi, miután Heszna tetőtől talpig rózsaszínben volt, Mirkó pedig kékben.
– Születésük után azonnal billogot égettem a homlokukra, csak a sapkától nem látszik, de ha még ez is elkerülné a figyelmem, akkor elég, ha belenézek a pelenkájukba. Egy punit és egy kukit, a biológia óráknak hála elég régóta magam is meg tudok különböztetni.
– Na, legalább a nevet valaki továbbviszi. Nekem sajnos csak lányaim vannak – folytatta a beszélgetést a rokonszenves férfi.
– A lányt először a kórházban akartuk hagyni, elég abból egy is, csak végül megsajnáltuk szegénykét. Valahogy csak felnő ő is… – zártam rövidre a jól ismert témát.
– Ikrek? – kapom a megszokott kérdést egy nénitől.
– Igen, ketten vannak – büszkélkedek, ahogyan mindig is szoktam.
– Ezek olyan mű gyerekek?
– Hogy milyenek? – azt hittem, rosszul hallom.
– Kórházban csinálták őket?
– Csináltuk volna mi a konyhapulton is, de nem sikerült. – utaltam a mesterséges megtermékenyítésünkre. Mert úgy éreztem, a néni arra gondol.
– Aha, értem. És egy apjuk van?
– Igen, mindhármújuknak egy az apukájuk. A férjem. – válaszoltam kedvesen.
– De nem nekik, hanem az ikreknek? – nézett rám továbbra is kérdőn a néni.
– A két babának, akik között két perc a különbség? Hogy nekik egy apukájuk van-e? – kérdeztem vissza sokszorosan kérdőn.
– Igen, igen. Az ikrek egy apától származnak?
– Őőő, hát nagyon bízom benne… 🙂
