Rendhagyó, tőlem egészen szokatlan lesz ez az írás…
Eddig sosem néztem meg, hány bejegyzést is olvashattatok tőlem, bár sejtettem, hogy sok könyvre valót összekörmöltem majd’ három év alatt. A napokban egészen véletlen rákattintottam és meglestem az eddigi bejegyzések számát. Kilencvenkilencet mutatott a számláló. Ez a századik epizódja a blogomnak. Napokig írtam a fejemben, miről is fog szólni ez a kivételes alkalom, milyen címet adok neki, s hogy melyik fotómmal illusztrálom. Végül elvetettem az összes ötletet.
Sosem reagáltam a világ politikai történéseire, nem kommentáltam Magyarország gazdasági helyzetét, noha a véleményem mindigis mindenről megvolt. A Rellablog nem erről szól. Nem vagyok más, csak egy olykor szentimentális, néha mégis sziklaszilárd anyuka. Nem tisztem megítélni száz meg száz dolgot, mégsem mehetek el szó nélkül a pénteki, párizsi terrortámadás mellett.
Szombaton kora reggel ébredtem, s alighogy kinyitottam a szemem, a férjem már mesélte is, mi történt nem messze a mi hazánktól, amíg teljes nyugodtsággal aludtam. Az első öt mondata után egyszerűen elsírtam magam, és döbbenten ültem a kanapén, miközben hevesen dobogó szívvel néztem a tévét. Aztán folyamatosan a történelmi háttérről kérdezgettem a férjem, s valamiért azt hittem, történészként kutya kötelessége tudnia, hogy kell-e valóban félnünk, veszélyben vagyunk-e, mikor és hol robbantanak újra, itt is vannak-e terroristák, miért pont ott történt a merénylet ahol és itt van-e már a harmadik világháború vagy csupán idő kérdése, hogy mikor ér utol bennünket?
Szomorúan néztem tovább a tévét, nem akartam hinni a szememnek. Ilyen egyszerűen nem történhet meg! És napjában száz meg száz olyan borzalmas esemény dúl a Földön, amiről még csak nem is tudunk… Eddig is megérintett a világban pusztító harcok sokasága, érzékenyen reagáltam minden efféle történésre, de amióta anya vagyok, azóta egyenesen a lelkembe gázol az emberéletek kiontása, az értelmetlen halál, a mocskos rombolás és a veszett gyűlölködés. Nagy kő esett le a szívemről, amikor felébredtek a gyerekeim és mesetévére kellett kapcsolnom. Ők nem láthatják ezt a borzalmat és úgy éreztem, ha én sem látom, akkor talán nincs is. És az ember gyarló: azonnal elkezdtem értékelni azt, amim van. Örültem a gyerekeim egészségének, hogy nekünk van hol laknunk, együtt a családom, nem kell nélkülöznünk, nem kell félnünk. Vagy…?
Nagyon megijedtem. Azt hiszem, most már félek is. Napok óta azon töprengek, vajon mi lesz itt egy, öt, tíz év múlva? Milyen világra szültem a gyerekeim, hogyan fognak felnőni? Mi lesz velük, amikor annyi idősek lesznek, mint én? Mi lesz az ő gyerekeikkel? Vajon elhagynám-e az országot a családommal, ha arra kerülne a sor? Hova menekülhetnénk? Talán ez lesz az utolsó békés karácsonyunk? Mi lenne a megoldás, ha egyáltalán létezik ilyen? Miért kell ennek az egésznek megtörténnie? Kell-e egyáltalán? Mi lesz velünk? Mi lesz velük? És mi lesz ezzel a kicsit sem kerek világgal?
Anyaként nem kívánhatok mást, mint hogy a gyerekeimnek ne kelljen félve kilépniük az utcákra sehol ezen a világon. Hogy ne kelljen bujkálniuk, menekülniük, folyamatos rettegésben élniük. Nem kívánhatok mást, csak hogy merjenek másokat igazán szeretni, hogy bátran vállalják saját magukat, hogy legyenek nyitottak mindenki irányába, s hogy lássák az élet apró örömeit. Azt szeretném, ha félelem nélkül szállhatnának fel egy repülőgépre, hogy nyugodtan utazhassanak bárhová az országban, s hogy lépjék át minél többször a határokat. Azt szeretném, ha munkájuk gyümölcsöző lenne, hogy értékeljék saját magukat és másokat, hogy rombolás helyett mindig építsenek. Arra próbálom tanítani őket: vegyék észre, hogy milyen csodálatos világban élünk! Anyaként nem kívánhatok mást, mint hogy a világ összes édesanyja úgy gondolkodhasson, mint én!
A századik bejegyzésem most jelképesen felbélyegzett borítékba teszem és feladom postán. Most épp a szeretett Párizsba, s százszor is küldöm mindenkinek, akinek ott szüksége van rá!
Mon très cher France et Paris! Tous mes vœux et prends soin de toi!
De ugyanezt címezhetném a „Kedves Világnak és neki is szívből kívánom a legjobbakat, szeretném, ha vigyázna magára! Ha neki sikerül, akkor talán nekünk is fog…
A bejegyzés címe Ady Endre: Elbocsátó szép üzenet című versében található.
